Interjú

2023.12.25. 16:30

„Most abszolút vállalhatóak vagyunk”

Kónya Ábel: a Miskolci Galériában és az Alkotóházban megvan az a potenciál, hogy Miskolc újból egyike legyen a kortárs képzőművészet elismert bázisainak

Bujdos Attila

Kónya Ábel

Fotó: Ádám János

Öt éve nevezték ki a Miskolci Galéria élére Kónya Ábelt. Ezzel a mostani interjúval eredetileg az volt a tervünk, hogy összefoglaljuk a fél évtized tapasztalatait, és a folytatásról is szót ejtünk. Mire leültünk beszélgetni, kiderült: a témánk csak az összegzés lehet, mivel a Miskolci Galériát a következő évtől nem Kónya Ábel vezeti. A változás részleteibe ő maga avatott be.

„Időközben lezajlott a galéria vezetésére kiírt pályázat és sajnos nem kaptam meg a lehetőséget, hogy az elkezdett munkát folytathassam. Nagy megtiszteltetésnek tartom, hogy az ország egyik emblematikus kortárs művészeti kiállítóhelyét vezethettem és köszönettel tartozom azoknak a munkatársaknak, akik lehetővé tették, hogy jó szellemben és eredményesen működjünk együtt. A Miskolci Galériát az elejétől fogva szívügyemként kezeltem és egy kicsit miskolcivá is váltam ezalatt, azonban családi okok miatt nem áll módomban Miskolcra költözni. Ebből adódóan az intenzívebb személyes jelenlétet nem tudtam garantálni, a múzeum számára azonban ez kiemelt prioritás volt a következő három évre kiírt pályázatban. Sikernek tartom, hogy egy különösen nehéz időszakban világos jelzést tudtunk adni a közönségnek és a szakmának is egyaránt: a Miskolci Galériában és az Alkotóházban megvan az a potenciál, hogy Miskolc újból egyike legyen a kortárs képzőművészet elismert bázisainak.” 

Határozott elgondolásokat vázolt öt éve, amikor a Miskolci Galéria újonnan kinevezett vezetőjeként a terveiről beszélt. Mire volt elég a Covid-járvánnyal és a kényszerű fűtésszünettel súlyosbított fél évtized?

Öt év elegendő hozzá, hogy szép ívet írjunk le. Ennek az ívnek, amilyennek én képzeltem a nagy része hiányzik. Valóban nem lehet eltekinteni a világjárványtól és az energiaválságtól: a kényszerbezárások miatt tervezett kiállításaink maradtak el és csúsztak későbbi időpontra, takarékra állítódtak az élő kapcsolataink az alkotókkal, a közönséggel. Úgy látom, a grafikai triennálé idejére, most szeptemberre jutottunk el oda, hogy a helyzet valamennyire normalizálódott. Innen nagyon izgalmasan lehetett volna még folytatni. Amit sikerült tartani: a kiállításaink nem egyetlen határozott tematikát képviseltek. De igazán nem is állt szándékomban, hogy így történjen. 

Ezt miért tartja helyesnek?

Miskolcon nincs négy-öt galéria. Itt egy olyan intézménynek, mint a miénk nem szabad egyetlen irányzat mellett elköteleződnie. Miután ez nem magángaléria, sok mindennek meg kell felelni. Az én személyes ízlésem ebben a helyzetben nem annyira számít – a Miskolci Galériának meg kell őriznie a nyitottságát a kortárs művészet képviseletében. Ebből a szempontból jó érzésekkel tekintek vissza az elmúlt öt évre. Nem emlékszem olyan kiállításra, amit ne vállalhattam volna. Amennyire megismertem a közösség véleményét: elfogadott, hogy a Miskolci Galéria kiállításai színvonalat képviselnek. Ez nagyon sok áldozatot követelt a munkatársaimtól, mert kevesen voltunk erre a munkára. Számos visszajelzés igazolta: nem sok olyan kortárs művészeti helyszín van az országban, ahol az ott dolgozók a szervezésben, a tárlatok installálásában annyira kedvesen, jó szívvel és professzionálisan vennének részt, mint itt. Ez a hangulata a közös munkának megvolt, és ezt értéknek tartom. Most kezdődne a java.

Bár azt mondja: a kiállításaikkal nem kötelezték el magukat egyetlen képzőművészeti műfaj, irányzat, alkotó közösség mellett sem, de az érződött, hogy a galériát regionális hatókörű intézményi szerepkörében igyekeztek megerősíteni. És szem előtt tartották a Miskolci Galéria történelmi felelősségét: elfogadott, hogy a mai napig a grafika fővárosaként hivatkoznak Miskolcra. Az idei triennálé igazolni látszott, hogy a grafika nem múlt idő, hanem élő műfaj.

Örülök, ha ezt a közönség is így látta. Én így éltem meg. Alapvető szempont volt a kiállítási szerkezetünk meghatározásában, hogy a grafika mindig legyen jelen valamilyen módon a tereinkben. Ez a lehetőség mozgósította a kreativitást: voltak kollégáim, akik grafikai kiállítások ötletével álltak elő. Barkóczi Ákos művészettörténész például a Koffán Károly tárlatéval és a Kondor Béla monotípiáit bemutató kiállításéval. Nagyon sajnáltam, amikor a Révész Emese rendezte Gross Arnold kiállítást hirtelen be kellett zárnunk, pedig az nagyon szerethető, látogatóbarát lehetett volna. A grafikatörténeti kiállításunk a fűtési mizériának esett áldozatul, pedig az 1961 és 1971 közötti időszakot bemutatva Nagy T. Katalin művészettörténész igen komoly munkát végzett - nagy kár, hogy nem tudott tovább együtt maradni ez az anyag. A szakma is, a helyi közönség is szívesen látogatta volna még.

Ha jól dolgozunk, és vannak jó ötleteink, Miskolc továbbra is hasznos tud lenni a grafika számára” – ezt a mondatát 2020 elejéről, abból a beszélgetésünkből idézem, amelyiknek a triennálék megújítása és ebben a folyamatban a Miskolci Galéria vállalása volt a témája. Sikerült hasznosnak lenni?

Még visszább kell mennünk az időbe: Madarász Györgyi több beszélgetést szervezett tíz-tizenöt éve arról, hogy valahol megrekedt ez a műfaj. A három évvel ezelőtti triennálén még mindig voltak nyitott kérdések. Változást reméltünk attól, hogy a szabad beadás mellett kurátorok is válogattak a 2023-as triennáléra: Erőss István képzőművész, Nagy T. Katalin és Révész Emese művészettörténész. És a változás megtörtént. Jó szerkezetű lett a résztvevők köre. Sok fiatal is megjelent, ennek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Haladó hagyomány lehetne, hogy volt külföldi zsűritag: Marta Raczek-Karcz, a Krakkói Nemzetközi Grafikai Triennálé elnöke.

Mennyire érti, amit itt látott? 

Lehet, hogy vannak finomságok, belterjes utalások. De a grafika nemzetközi műfaj, az univerzalitás lehetőségével. Akik aktívak benne, számtalan seregszemlén tudnak megjelenni. Számukra és számunkra is jó referencia lehet az értékítélete, márpedig kifejezetten pozitív benyomásokat fogalmazott meg a magyar grafikáról. 

Hogyan kellene folytatódnia, hogy a Miskolci Galéria hazai grafikában való jelenlévősége megmaradjon?

Jubileum lesz 2026-ban: a 30. alkalom, az akkor 65 éve indult biennálék/triennálék történetében. Sajnálom, hogy a szervezésben galériavezetőként már nem lesz részem. Jó lenne nem elrontani. Szerintem onnan kellene folytatni, ahová most sikerült eljutnunk és ez logikusan adná a következő lépéseket. Legyen látható külföldön is, ami itt történik. De ettől függetlenül a grafikai triennálé meg kell maradjon magyar seregszemlének, mert ilyen nincs másik. Ez mégis csak a magyar szakma találkozója.

Szeretném, ha visszatérnénk ahhoz, hogyan alakították a kiállítási szerkezetüket. Mennyire alapoztak arra, hogy történik-e annyi minden a helyi művészetben, amit érdemes megmutatni? Hogyan döntötték el, milyen tendenciákat, mely alkotókat érdemes nyomon követni a hazai képzőművészeti életből a nem nagyobbak közül való Miskolci Galéria közreműködésével?

Az hogy a Miskolci Galéria nem nagy intézmény legfeljebb a négyzetméterre vonatkozhat. De a terület csak egy dolog. Az elején nem tudtam, hogy annyira sok érdekes helyi művész van itt. Ezt most, öt év után már tudom. Ide értem azokat is, akik már, vagy még nem laknak itt, de ebből a közegből táplálkozik a művészetük. Évről-évre ezt be kell mutatni. Ez alapvető. Mindenképpen szükség van az országos kitekintésre is. Izgalmas volt látni, hogy a Miskolci Téli Tárlat révén mennyivel több művész kötődik érzelmileg a Miskolci Galériához, mint a hasonló struktúrájú Tavaszi Tárlat esetében Debrecenhez. Emellett vannak kurátori megkeresések, személyes kapcsolat vagy ajánlás révén megvalósuló tárlatok. Ilyen volt például a Pontos, mint az atomóra. Madarász Györgyi idézte fel a három művész, EfZámbó István, feLugossy László és Szirtes János 1988-as Miskolci Galériában rendezett közös bemutatóját, amelynek nyomán olyan kiállítás jött létre, amelyik rálátást engedett a három művész azóta eltelt időben született és újabb munkáira. Ugyancsak Györgyi rendezett két válogatást-kiállítást a Miskolci Galéria kortárs gyűjteményéből, és most készül a harmadikkal. Országos jelentőségű alkotók munkáiról beszélünk. Ezen kívül valamekkora teret kell hagyni a véletlennek, vagy az aktuális szakmai kapcsolatoknak. Az elmúlt nyár egyik különösen izgalmas kiállítása volt, Muladi Brigitta kurátor víziója alapján, a mai társadalmi problémákra érzékenyen reflektáló What is Art? című válogatás a Kacsuk Gyűjteményből – aminek a kiindulópontját Kacsuk Péter műgyűjtő Miskolchoz való személyes kötődése adta és az ennek kapcsán folytatott közös beszélgetések, találkozások. Hasonló volt a helyzet A következő napon címmel bemutatott kortárs orosz művészek kiállításával. A személyes kontaktus és a kölcsönös bizalom nélkül, ez a tárlat nem jött volna létre. A fentiek egy halmazzá állnak össze: a helyiek, az országos művészek, kitekintés a régió felé – mindez egy közös referenciává válik. Ha megmarad a helyi berkekben a kiállítási program, az olyan, mint egy kultúrház. Ha arra koncentrálunk, hogy mindig azt mutassuk be, mit gondol a budapesti „fősodor” a művészetről, annak megint csak nincs sok értelme. 

Mikor működik ez jól?

Eszembe jutott erről a Skorpió együttes dala. „Azt beszéli már az egész város.” Felsorolják, hol mindenhol lépnek majd fel, szívüknek kedves helyeken. „A miskolci bulin a haverokat várjuk, átdumáljuk velük az éjszakát.” Nem akarnak akárhol játszani, megvannak a fő helyeik. A galéria is akkor működik jól, ha országosan számontartott hely. Ha egy kortárs művésznek az jut az eszébe, hogy megtiszteltetés Miskolcon kiállítani a debreceni Modem, vagy a pécsi Zsolnay mellett. Ez jó a helyi művészeknek is, mert nem a bármiben állítottak ki, hanem részei ugyanannak a minőségnek, amit a Miskolci Galéria garantál. Ha megvan a minőségi limit, akkor van értelme azt mondani, hogy a sok évtizedes galéria a helyén van.

Vállalható ilyen értelemben a Miskolci Galéria?

Most abszolút vállalhatóak vagyunk. Jelenleg ez az érzésem. 

Már ha szóba hozta a minőséget: igaz, hogy a városnak nincs 4-5 galériája, de van több kiállítóhelye. Ha megkérdeznék róla, tanácsolná-e, hogy egységben kezeljék?

Azért ez nehéz kérdés. A Művészetek Házával voltak erre próbálkozásaink. Nagyon örülök, hogy Kishonthy Zsolt művészettörténész felvetése nyomán Miskolcon újraindult Nagy T. Katalin és Szurcsik József korábbi kezdeményezése, a Hangszínhely Fesztivál. Kettő megvolt, várom a következőt.

Ez pont az összefogásban rejlő teremtő erőre jó példa: a Művészetek Háza mellett a Miskolci Galéria és a MissionArt mint magángaléria hozott létre Nagy T. Katalinnal távlatosabb jelentőségűnek látszó értéket. 

Ennek ellenére is azt mondanám, az a jó, ha a kiállítóhelyek nem egy kézben vannak. Lehet egymással beszélgetni, kooperálni, de a leginspiratívabb, amikor mindenki külön próbálja a legjobbat kihozni magából – amikor kell, akkor pedig egyesítik az erőiket.    

A galériával szembeni várakozásainkat árnyalhatja, ha tudjuk, hogyan szab határt az anyagi forrás annak, amit megmutathatnak. Mennyi az annyi?

Az anyagi támogatás megléte, elégtelen volta, hiánya szépen szabja a határokat. Elképzelem azt, amikor jobb a gazdasági helyzet, több pénz jut erre is. Rögtön izgalmasabb, bevállalósabb dolgokat lehetne megvalósítani, mert van rá pénz, meg van rá plusz ember, ha valami bonyolultabb installációt kell építeni. Az sem mellékes, látványként milyen egy kiállítás. Ha valaki csak úgy jön-megy a világban, és figyel erre is, akkor észreveheti, hogy egy-egy bolt kirakatára akár több százezer forintot is elköltenek. Ha a galéria nem tudja felvenni a versenyt a mindenkori környezet materiális normáival, az létező hiány. 

Tudják-e előre, mennyiből kell kifutnia egy év kiállításainak?

Nincs fix költségvetés. A Miskolci Galéria a Herman Ottó Múzeum tagintézménye. A múzeumnak nem könnyű feladata egyensúlyban tartania az összes funkcióját, benne a galéria finanszírozását. Pár év után már jobban átlátja az ember, mire vállalkozhat. Ha belevágna valamibe, muszáj mérlegelni: vagyunk-e annyian, hogy ne vállaljuk túl magunkat. Ha elkezdek egy nemzetközi projektet, nem biztos, hogy végig tudom vinni azon a színvonalon, amilyenen szeretném és amilyenen érdemes. Ha a kapcsolattartás vagy a logisztika nem megoldható, akkor inkább meg kell várni, míg kedvező körülmények lesznek. Azt gondolom, így is lehet jó galériát csinálni, csak tudni kell, hogy éppen melyik ligában játszunk. Az alap megvan: létezik a galéria, vannak munkatársak, a múzeum ezt összefogja, a város fenntartja. Ez se kevés. Néha azért voltak olyan szituációk, ahol erőteljesen kellett jeleznem, hogy mi a fontos, és néha jobban látom ezt, mint egy helybeli. Mindig könnyebb valamit csak úgy abbahagyni. De nem szabad.

Azt kell megindokolni, hogy miért kell egyáltalán a galéria?

Igen. És most direkt nem mondom, kikkel kellett ilyenről beszélni, mert nem ez a lényeg. Hanem hogy többször előjött ez a téma az öt év alatt. És erre nincs jó válaszom, mert ilyenkor dühös vagyok. Tanulnom kell hogyan kezeljem ezt, és mi a jó válasz. Ha ez a kérdés egyáltalán felmerül, nekem azt jelenti: feladom a városomat, a kultúrámat, az értékeimet. „Ki lehet ezt is dobni?” „Igen.” „És azt is?” „Igen.” „És történt valami?” „Nem.” Mindenki ugyanúgy felkel, mászkál az utcán, csak közben eltűnik valami, aminek nem kellene.

Mire alapozva mondhatnák akkor, hogy „Miskolc a magyar grafika fővárosa”?

Erre is írtam már le érveket magamban, és haragudtam, hogy miért nem tudok jobbakat kitalálni. Egy városban sokféle igény jelentkezik. Van olyan funkció, amire azért teremti meg a forrást a közösség, mert arra ezreknek van szüksége. Másokra 150-200 embernek. Így kerek a világ. Ha ezeket elkezdjük lefejezni, mi marad?

Sokat segíthet, amikor működik a közgondolkodás és van érvényes közbeszéd a helyi kulturális-művészeti élet egészéről. Átláthatóbb, mi a jelentősége a galériának, és mit veszítene a város nélküle.

A Hazai pálya és A kép mögött címmel indult nyilvános beszélgetéseink ezt a célt is szolgálták volna. Én örülök neki, hogy meg tudtuk csinálni. Nagyobb potenciál lenne benne, ha még többen eljönnének, és ilyen értelemben is találkozóhellyé válna a galéria. Nekem ehhez hiányzik a saját kávézónk. Jó, ha a társadalmi párbeszéd helyszíne tud lenni egy kiállítótér, és van mellette egy találkozási pont is.

Aki nem látogatója a kiállításoknak, honnan kellene tudnia, hogy mi történik itt?

Tök jó lenne, ha egy képzőművészeti kiállítás olyan visszhangokat keltene a városban is, hogy már előtte suttognának az ábécében az emberek, „jön a Laca és kiállít”. Ebben nem volt annyira sikeres ez az öt év. Több munkát kellene abba fektetni, hogy új módszereket találjunk a kommunikációhoz. Nem elég a programot reklámozni, a kortárs művészetet kellene általánosságban közel hozni az emberekhez. És ez feladja a leckét... Több évig nem volt például múzeumpedagógus a galériában. Most van - ez már sokat tud változtatni, alkalmas csatorna a galéria körüli közösség építésében. 

 

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a boon.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában