Várak

Egykori, elég sokáig miskolciként kicsit irigylem a megyeszékhelyen élőket, amikor hallom, látom, mennyi programot rendeznek az újjáalakult Diósgyőri várban. Néha vitatkozunk egy picit, kell-e ez, ha kell, akkor pont így kell-e? Bánhegyi Gábor jegyzete.

Annak idején elég gyakran megfordultam a fénykorát Nagy Lajos uralkodása alatt élt várban. Kamaszként különös büszkeséggel, hiszen a Kilián György Gimnázium diákjaként állhattam sorfalat a végzősöknek a fáklyás felvonuláson és az érettségi sem okozott akkora izgalmat, mint az, hogy magam is ott ballaghattam el. Az egyediség érzése – hogy ez az összes miskolci középiskolás közül csak nekünk adatott meg – mindig elfogott még akkor is, amikor már a Kalákára vagy „csak” koncertekre mentünk. Imádtunk a csonka várfalakon ücsörögni, kifelé és befelé bámészkodni. Egy kicsit az én váram is volt ez, az eredetiségét már elvesztő bumfordian romos építmény.

Azóta – mint annyi minden Miskolcon – a vár is megváltozott és most már zempléniként kicsit távolságtartóan nézem a várat. Egy régész, most múzeumigazgató barátommal néha beszélgetünk erről, érdemes-e romos várainkat újjáépíteni. Hiszen egy kicsit akkor is „történelemhamisítás” ez, ha pontosan dokumentálható, miként nézett ki egy bizonyos korban az építmény, hiszen ezek a kövek már nem azok a kövek, urambocsá nem is kövek, hanem beton. Ez az újjáépítési hullám a megyében elérte a füzéri és a regéci várat is. Néha vitatkozunk egy picit, kell-e ez, ha kell, akkor pont így kell-e, de belátom, az én gyerek- és ifjúkori élményeim nem kell, hogy számítsanak ilyenkor, a jelenkor ifjú generációjának joga van ahhoz, megújult állapotában ismerje meg egykori várainkat. Nekem pusztán annyi marad, hogyha ezeknek a váraknak a közelében járok, gondolatban csak visszabontom a falakat a magam emlékeihez, mert igazán jól csak azon falak között érzem magam.

- Bánhegyi Gábor -