Porból és porrá: de hol?

A pápával vitatkozni nem illik. Nem is tenném, már csak azért sem, mert bár nem vagyok katolikus, mérhetetlenül tisztelem a mostani egyházfőt, aki számtalan módon tudatta már a világgal, hogy két lábon jár a földön és képes a hívek és a nem hívek fejével is gondolkodni. Kiss László írása.

Idekívánkozni igaz és tiszta lélekkel, szívből? Megértem, ha valakiben nem ez a válasz születik.

Most halottak napja előtt napvilágot látott a katolikus egyház szentszéki állásfoglalása, amelyben leszögezik, hogy a hamvaknak szentelt földben a helyük – nem otthon, nem a kertben, nem szétszórva. Persze a szentszék nem utasítgat, hanem irányt mutat, hiszen ki-ki eldöntheti, ha hívő, ha nem, hogy hallgat-e a jó szóra. De mégis érdemes odafigyelni ezekre a mondatokra, mert jeleznek valamit, ami viszont nemcsak hitbéli, hanem abszolút e világi, mondhatni hétköznapi ügy.

Ha beütjük a Google-ba a hamvak elhelyezése keresőszót, nézzük meg, mi jön föl. Milliom ajánlat, hogyan lehet szétszórni, otthon őrizni, vízbe hullajtani, gyémánttá préselni, és így tovább. Az üzletet – hiszen ezek vállalkozások – pedig ott pörgetik, ahol kereslet van. Mert nem csak lelki, hitbéli okoknál fogva létezik ez az egyre terjedő szokáskör. Az egyik ok a brutális temetkezési költségek. Ha valaki végigszámol mindent és összerakja az utolsó út számláit – hát az nem csekély összeg, főleg ha ennek valahol egy tisztes sír­emlékben kell végződnie. És őszintén, mit kapunk mindezért cserébe? Szerintem igen kevés olyan sírkert van, ami kiállja a jó ízlés, a kulturáltság próbáját, és olyan, hogyha oda belépünk, a hangulatával, stílusával valóban arra hangol rá minket lelkileg, amire itt illene. Nekem többnyire borzasztóak a hazai temetők. Elhanyagoltság, enyészet lengi be sokukat, holott az elmúlás tudatának nem a romkertjellegben kell jelen lennie, hanem a lelkekben.

De őszintén szólva, az ízléstelenség és a kivagyiság is tombol rendesen a sokszor hihetetlenül zsúfolt, már-már menekülttábor-jellegű parcellákon. Nézzük meg például az avasi református műemléktemető régi sírköveit – úgy kétszáz évvel ezelőtt nem volt divat egymásra licitálni méretekkel, márványtömbökkel, mindenféle gusztustalan rettenettel, amin csak a sírkövesek keresnek. S mivel nem mindenki akar betont, márványt – vagy mert más az ízlése, vagy nincs pénze –, kialakul az a temetői kavalkád, aminek az összhatása lehangoló a végtelenségig.

Idekívánkozni igaz és tiszta lélekkel, szívből? Megértem, ha valakiben nem ez a válasz születik. Hanem az, hogy inkább egy gyönyörű, lélekre ható környezetben, a mindenséget is jelképező égen, földön, vízen útra bocsátani, elengedni a szerettüket – mintsem pár négyzetméterre vagy egy doboznyi fülkébe benyomni azt, ami valaha ő volt, a nejlonzacskóval borított betonkancsók, műkoszorúk és praktikusan összehegesztett kispadok mellé, ami alá jól befér a kopott címkés mosószeres flakon, hiszen öntözni is kell néha.

Szóval értem én a hitbéli igazságokat és alapvetéseket, és el is fogadom – tisztelem mélységesen mindazokat, akik megélik és betartják azokat. De most halottak napján, ha körülnézünk a temetőkben, eszünkbe juthat az is: az elmúlt száz évben talán elmulasztottunk tenni ezért a helyért, ami majd egyszer meglehet, a mi végső otthonunk is lesz.

Kiss László