A halhatatlan bajnok

Az olimpiai bajnoki cím nálam mindent visz. Az aranyérmeseket a végtelenségig tisztelem, felnézek rájuk, mert vallom: őket nem lehet felülmúlni. Úgy, mint ahogyan a Nobel- és az Oscar-díjasokat sem. 1992. július 28., Barcelona, mintha ma történt volna. Kolodzey Tamás írása.

Repka Attila döntőjét kettős tálalásban élveztem, hallgattam a rádióközvetítést és néztem a televízióadást. Ennyi idő után sem bocsájtom meg magamnak, hogy nem mentem el, hogy nem jelentem meg a helyszínen, pedig ez az utazás már akkor is a „semmiből” állt. Az eredmény ismert, a részletek viszont kevésbé köztudottak, a később történtek felidézése pedig kötelező házi feladat.

Régiónk legnagyobb bajnokának, utánozhatatlan egyéniségének fogadására természetesen ott voltam a Ferihegyi repülőtérre. A TU–154-es gép mintegy két órát késett, és a légtér zsúfoltsága miatt nem Barcelonából indult, hanem Geronából. Nekem könnyű dolgom volt, hiszen majd’ mindent tudtam Attiláról, így – gondoltam magamban –, akkor is megírom a magam egyoldalas riportját, ha nem mond semmit, fotós kolléganőm, Farkas Maya azonban rettenetesen félt. Attól, hogy nagy igyekezetében csődöt mond és rosszak lesznek a képei. Ezzel szemben itt és most le kell szögeznem: akkor csinálta élete sorozatát, minden kockája remekmű lett.

A későbbi napok, hetek és hónapok hosszú pályafutásom legérdekesebb, legszebb napjai közé emelkedtek. Fogadás itt, fogadás ott, koccintás erre, gratuláció arra, halhatatlanunkat éltette vezető és vezetett (elárulhatom: egyik-másik „nagyság” kikérte a véleményemet arról, mennyit is adjon Attilának, hogy aztán javaslatomat ne tartsa be…), boldog és boldogtalan, ismerős és ismeretlen. Az aranyérem hozadékaként még azt is bevallhatom, hogy azóta sem ettem annyi pisztrángot, mint akkor.

A mi fiúnk nagyot dobott, így – okoskodtam – nekem is ki kell rukkolnom valamivel. Attila ünneplésein, amikor belépett valahová, jó hangosan, hogy más is hallja, rendre elkiabáltam magam: „Legenda van közöttünk.” Huszonöt éves mondásom most időszerűbb, mint valaha, ölelésem szívből jön, és amire talán a legbüszkébb vagyok: a barátságunk nem kopott meg, sőt mélyebb lett.

Csak azt ne hallottam volna tőle, amikor keserűen arról beszélt, hogy egy labdarúgó havonta többet kap, mint a száz diósgyőri birkózó „egyes helyekről”, egész évre, működési támogatásként. Most azonban ünnepeljünk: köszöntsük fel újra az aranyos Repka Attilát.

- Kolodzey Tamás -