Olvasói levél: Egy este a székelyeknél, avagy Csíkszeredán szurkoltunk a Maciknak

Miskolc, Csíkszereda - Errefelé ritka a miskolci szurkoló. Az első „Hajrá Miskolcnál” csöndes figyelmeztetés bal-fölülről: „Na, öcsém, ezt összesen háromszor mondhatod egy harmadban!” - élménybeszámoló a Csíkszereda - Miskolci Jegesmedvék jégkorongmeccsről.

Bár eredeti programunk csíki falusi templomok tanulmányozása volt, úgy időzítettük, amikor a Macik is ott vizitálnak. A meccs estéjén érkeztünk kettesben Szeredába. Az autót a Penny parkolójában hagytuk, helyiek tanácsára, merthogy ott ingyenes. Lélekmelegítő pálesz, 600 km után belénk fért, meg hideg ellen, meg kurázsinak. Ki tudja, kivel kell majd verekedni, medvével e, vagy székellyel? Jegesmacik a barnák ellen! Fekete-sárga hokismezbe, sapkába bújtunk, elég föltűnőek voltunk a szeredai éjszakában. A szinte színtiszta magyar városban azonnal kiszúrtuk az egyetlen magyarul nem beszélőt útbaigazítás céljából. Azért az „ájszhoki stágyiumot” multikulturálisan ő is értette.

A csarnokban nincs pia, tájékoztatnak a jegypénztárban, nyomás a közeli kocsmába. Tömény, Bányász presszónyi cigifüst, a korsó sört levegővétel nélkül nyomjuk le, jó adag nikotinfröccsel egyetértésben. Be az arénába, merre, hova üljünk? Kemény beton, a miskolcitól sokkalta nagyobb nézőtér, de szerintem a pálya is hosszabb. Amerikai filmekből ismerős, korszerű eredményjelző, középen befüggesztve. Olyan háromnegyed ház teltség. Keressük a vendégszurkolókat. Négyen-öten sárga-feketében, de kiderül, ők nem miskolciak, egyszerűen ilyen a dzsekijük. Csak székelyek közé tudunk ülni, bár kedvesen javasolják egyből, hogy üljünk át a vendégszektorba. Igaz, ilyen nincs. Errefelé ritka a miskolci szurkoló. Az első „Hajrá Miskolcnál” csöndes figyelmeztetés bal-fölülről: „Na, öcsém, ezt összesen háromszor mondhatod egy harmadban!” Mondom nekik, hogy legutóbb Miskolcon is volt három szeredai szurkoló. Magas labda ez egy székelynek, velős, magabiztos, kivagyi bölcsességgel csapják le: „Elég is annyi miskolcira!” Miután értékeljük a beszólást, a szünetben invitet kapunk egy sörre a kocsmába (meg egy újabb adag nikotinfröccsre). Elismerve, hogy bár a Szereda majd fölborítja a pályát, állítjuk, mégis mi találunk majd gólt. „Arra mi hárommal válaszolunk!” – közli teljes egyértelműséggel egy olyan kunbajuszos munkásféle. A második harmad elején Dubek kiugrik, bevágja. Tényleg mi vezetünk. Fölugorva ordítunk, hátulról meg is dobnak, mégha csak egy papírzsepi-galacsinnal is. „Na de magyar testvéreim, ez azért fáj! Még tán meg is vertek?” „Ez attól függ” - jön a válasz, de egyik szünetbéli ivócimboránk biztosít, hogy amíg ő itt van, ez nem fordulhat elő. Aztán (szerencsénkre?), tényleg hárommal válaszolnak. A kunbajszossal kicseréljük a lottószámainkat. A második szünetben mi hívjuk meg őket egy sörre. Fölvetjük egy feles ötletét, mivelhogy kissé fáznánk. Válaszul rögtön megkapjuk a tömény székely arspoeticát; „Tudod, erre mifelénk Csíkban nincs hideg, csak sz.r ember!” Épp mínusz tíz volt, tökös miskolci gyerekként juszt se húztam össze a dzsekimet.

A meccs további részében a hazaiak már lazábban játszanak, a szurkolók ráérnek minket kóstolgatni. „Üsd a medvét!” Ne csak a bundáját!” Ezekről még nem tudtam biztosan, hogy a csapatnak, vagy nekünk szólnak-e, de a „Forró vizet a kopaszra!” már egyértelműbb volt. Mi biztosítjuk őket, hogy elég gyatra a szurkolás, Miskolcon ilyenkor is folyamatosan pereg a dob, szól a sziréna. Csak ritkán zúg föl a „Hajrá székelyek!” Egyedül Budayt zrikálják, szerintük csak válogatott kapusunk miatt nyertünk itt legutóbb. Aztán tényleg majdnem ráfaragnak a lagymatagságra, szépítünk, a végén már az egyenlítésért küzdünk. Lehozzuk a kapust, az első távoli kapuraszúrásuk csalódott, részünkről fölszabadult fölhördüléssel kísérve még centiméterekkel elcsúszik a vas mellett, de másodjára már eldöntik a meccset. Megtapsoljuk a fiainkat, egy-ketten észre is vesznek minket, vissza is intenek a játékosok közül, de azért nem találják ildomosnak a szeredai szurkolótábor elé járulást, gyorsan eltűnnek az öltözők felé. Igaz, a hazai csapat is. Úgy látszik, csak Miskolcon szokás még hosszan, a csapattal együtt ünnepelni. A stadionból a meccs plakátját szuvenírként elhozom. Olyan jó olvasni rajta, hogy a Miskolc meccsére 10 lej a beugró, míg az Újpest ellenire csak 5. Igyekeznek lelombozni, hogy ez csak azért van, mert utóbbi hétközben lesz. Azért tudom, hogy jók vagyunk, s hogy ez rangadó volt. A meccs után kocsma. Egyik a másik után. Mint ahogy a korsó sörök is. Meg egyik társaság ad minket a másiknak.

A mezünk nagy siker. Meg a székelyviccek. Mi meséljük, ők meg büszkék rá. Nagymagyarországról is ábrándozunk, bár székelyes észjárással konstatálják, hogy akkor az ország másik vége baromi messze lenne. Egyikük közli, hogy ő már honfitársam, magyar állampolgár, itt, Csaba királyfi földjén. Mi is megosztjuk velük abbéli örömünket, hogy még 20 éve se gondoltuk volna, hogy a Csíkszereda magyar bajnokit játszik Miskolcon, mezén Székelyföld felirattal. Bár, ők meg sérelmezik, mert néhanapján lerománozzák őket odaát. Ismerősök is rögtön akadnak, valamilyen Ferenc (bocsi) ezúton üdvözli Lakatos Micu miskolci közlekedésmérnök rokonát. S összefutunk egyetemi évekbeli sepsiszentgyörgyi barátunk fiaival is. Latolgatjuk a román-magyar világbajnoki selejtező esélyeit, s beígérjük nekik, hogy jövő vasárnap Diósgyőrben ronggyá verjük közös nemzeti kincsünket, a Fradit. S ha már itt tartunk, kidolgozzuk a Kárpát-medencei Kispályás Labdarúgóbajnokság lebonyolításának részleteit is. Közöljük, hogy a polgármesterünk erdélyi, szerintük ránk is fér. Igaz, mondják, Erdély még nem Székelyföld. Különben is úgy kell nekik, a kolozsváriaknak, meg a többinek. Csak a székely makacsság tudta egytömbben megőrizni a magyarságot. Mintha ez csak ezen múlt volna! Persze, ki tudja! Ezeket tényleg csak egy mádéfalvi mészárlás bírta kimozdítani, holmi beolvasztgatás nehezen. Azt azért csöndben bevallották, hogy Bukarestben ők is csöndesebben szurkolnak, s néha ők is fáznak ebben a fene nagy hidegben. Ja, és másnap néztünk templomokat is. Igaz, kicsit fájt a fejünk.

Csíkszereda, 2011. november 18.

Szunyogh László – Nagy András