Kosárlabda ikon az uszoda pénztárában

Medgyesi Judittal munkahelyén, munkakezdés előtt a Kemény Dénes Városi Sportuszodában beszélgettünk.A Magyar Kosárlabdázók Országos Szövetségének elnöke, Szalay Ferenc a múlt vasárnap Budapesten megrendezett kosárlabda All Star gálán abból az apropóból, hogy a kosárlabda 100 éves Magyarországon, a sportág azon játékosait köszöntötte, illetve ajándékozta meg egy mezzel, akik a magyar válogatottban legalább 100 alkalommal pályára léptek. Egy Miskolcon élő hölgy –, akit Megyó becenéven ismernek – is tagja ennek a 47 fős illusztris társaságnak, vele beszélgettünk.

- Szép ez a mez, és hátán a válogatottság számát jelző felirat is az.

Medgyesi Judit: Tényleg szép. A 174 is az. De egy picit kevés.

- Miért?

Medgyesi Judit: Mert ettől több meccset játszottam a válogatottban. Szerintem arról lehet szó, hogy amikor a férjem után már mint Netz Istvánné szerepeltem, azt elfelejtették hozzáadni.

- Akkor mennyi az annyi?

Medgyesi Judit: Én ezt sosem tartottam nyilván, de egyszer valaki összeszámolta, és úgy emlékszem, hogy 219 a pontos szám. De ennek a számomra nincs jelentősége, örülök, hogy ott lehettem vasárnap, ilyen illusztris társaságban. Jó volt viszont látni néhány korábbi játékostársat az idősebb generációt és a fiatalabbakat is. És örülök annak is, hogy Winter Icával, akivel éveken át csapattársak voltunk a DVTK-ban és a válogatottban találkozni tudtam, hogy láttam Killik Laci bácsit, aki bár nehezen közlekedik, de azért ott volt. Kicsit furcsa volt nekem ez a csillogás, én sosem szerettem a külsőségeket, de nagyon jó volt ilyen sok ismerős arcot látni.

- Ezek szerint meccsekre nem jár.

Medgyesi Judit: Amikor abbahagytam a játékot, ki-ki jártam, de rángásaim voltak tőle, mert én is játszottam a meccset a lelátón. Ezért inkább öreglány tornákon vettem részt, ahelyett hogy mérkőzésekre jártam volna. Imádtam, imádom a kosárlabdát, azt sajnálom, hogy így túl az 55. évemen már nem megy annyira jól.

- Azért nem csak ez a két szerep, mármint játékos és néző jöhet szóba a kosárlabdában. Hová tűnt, amikor abbahagyta a játékot?

Medgyesi Judit: Nem tűntem el sehová. Amikor hazajöttem Franciaországból, hogy akkor most itt a vége a kosárlabdának, és bementem a gyárba, ahol addig sportállásban voltam, fizetés nélküli szabadságon a franciaországi légióskodásom idején, azt mondták, hogy lenne itt egy titkárnői állás. Én meg mondtam, hogy örömmel vállalom, és így is volt. Nagyon jól éreztem magam, 17 éven át dolgoztam ott, és ezalatt az idő alatt szinte mindenféle munkakörben kipróbálhattam magam.

- És mondjuk edzősködésre már nem is jutott ideje emellett?

Medgyesi Judit: - Nem igazán. De azt azért nem lehet mondani, hogy ki sem próbáltam magam ezen a téren. A 42-es általános iskolában csináltam pár hónapig, de nem akartam nyomulni, sosem voltam ilyen típus, ha megkérnek valamire szívesen segítek, de saját magam menedzselése mindig távol állt tőlem. Visszatérve az edzősködésre: Franciaországban, ahol hét éven át játszottam elvárták a napi egy edzés mellett, hogy fiatalok mellett az edzősködéssel is foglalkozzam. Az viszont nem derült ki ezen időszakok alatt, hogy jó edző lennék-e.

- Most viszont néhány éve ismét a sport közelében van, de azért az uszoda, illetve annak a pénztára messze van a kosárlabdától.

Medgyesi Judit: - Lehet, de nem vagyok elégedetlen. Örülök, hogy felnőtt a fiam, és, hogy itt dolgozhatok a Kemény Dénes uszodában. Lehet, sok minden másként is alakulhatott volna az életemben, például, ha sikerül a tornavizsgám a Testnevelési Főiskolán, de ezen kár lenne már rágódni.

- Most ezzel azért kíváncsivá tett...

Medgyesi Judit: - Képzeljen el engem ezzel a teremettel felemás korláton... Szóval nem sikerült a tornavizsgám, a DVTK pedig hívott 1978-ban, hogy jöjjek vissza játszani, hogy segítsek. Jöttem, és mivel úgy gondoltam, hogy a felemás korláton sosem leszek képes arra, amit várnak tőlem, így abba maradtak a tanulmányaim.

- Gondolom a sportsikerek azért kárpótolták.

Medgyesi Judit: - És az élmények, amelyek a pályafutás végén is az enyémek. Vagy például azok, amelyek azóta értek, akár a kosárlabdával kapcsolatban is. Például, amikor a francia válogatott egyik sikere után, amelyet korábbi klubedzőm, a Mirande együttesét irányító Alain Jardel szövetségi kapitánykodása idején értek el egykori csapattársaim, akiknek én odakint a kosaras anyukájuk voltam, – mert amikor még kint játszottam ők nagyon fiatalok voltak, – felhívtak telefonon, mert eszükbe jutottam. Az ilyenek és ehhez hasonlók mindennél többet jelentenek nekem. Most is sokan gratuláltak itt az uszodában, akik látták a tévében az All Star gálát, és tényleg nagyon jól esett. Annak idején nagyon szerettem a szurkolókat, akkor ők jöttek engem nézni, ma pedig én szeretnék itt az uszodában minél több sportembert látni, ennyi a változás.

ÉM-BCS