A nő, aki a jövőben ébredt fel

Naomi Jacobs egy 32 éves egyedülálló anyuka volt Manchesterben. 2008. április 30-án elment aludni, majd reggel úgy ébredt, hogy semmire sem emlékszik, azt hitte, hogy 15 éves. Egy kis lakásban élt a 10 éves fiával, Leo-val és a macskájával, Sophia-val. Akkoriban munkanélküli volt, visszaült az iskolapadba, hogy pszichológiából diplomázzon. Amikor másnap felkelt, mindezekre nem emlékezett, azt hitte, hogy 15 éves és megriadt attól, hogy mit keres a jövőben.

Évekbe telt, mire Naomi rájött, hogy mi történt azon az estén, az orvosok szerint átmeneti amnéziája volt. Ez a rendellenesség minden 100,000 emberből 5-öt érint évente, az eredménye, hogy hirtelen törlődik a memória. Az amnézia más formáival szemben az alany pontosan emlékszik arra, hogy ki ő és hogyan kell bizonyos dolgokat csinálni. Naomi például tudott autót vezetni és a telefonja PIN-kódjára is emlékezett. A memóriának a többi része viszont csak nagyon lassan tér vissza, ami átmenetileg olyan érzést kelt, mintha időutazó lenne.

Naomi pozitívan élte meg a dolgot, úgy fogta fel, hogy ez egy indok lehet, hogy megváltoztassa az életét. A vele történteket egy memoárban foglalta össze, amit könyv formájában ki is adtak (Forgotten Girl, avagy Elfeledett lány).

Így mesélt Naomi arról a napról: Felkeltem reggel és láttam, amint a fiam, Leo elindul iskolába. Aztán visszafeküdtem. Nem aludtam túl jól, épp akkor szakítottam a barátommal és valamilyen vírusos fertőzést is összeszedtem. Amikor kinyitottam a szemem, az első dolog, amit megláttam a függöny volt. Nem volt ismerős, mint ahogy az ágy sem, amiben felébredtem. Kiugrottam a takaró alól és egy pár percig azt hittem, még mindig álmodom. Kimentem a fürdőszobába és megláttam, mennyit öregedett az arcom. Akkor még nem esett le, hogy 17 év az eltérés, de szembetűnő volt a 15-höz képest. Rájöttem, hogy nem álmodok.

Ez kész sokk volt, féltem, nem tudtam hol vagyok, kié ez a hálószoba, azt sem tudtam, melyik városban vagyok. Ahogy pánikszerűen rohangáltam közbe a házban, megláttam egy telefont, ami teljesen máshogy nézett ki, mint annak idején, 1992-ben a vezeték nélküli telefonok. Az agyamban folyamatosan egy telefonszám motoszkált, tárcsáztam. A barátnőm, Katie telefonszáma volt az, amikor elkezdtem beszélni, azt gondolhatta, hogy szórakozok vele, de amikor rájött, hogy komoly az ügy, kocsiba vágta magát és száguldott. Amikor odaért, nem ismertem meg, nem tudtam kicsoda ő, de amikor mondta, hogy már felhívta a testvéremet, gondoltam, rendben leszek. A fejem nagyon fájt és rengeteg kérdéssel bombáztak engem, hogy kiderítsék, mire emlékszem. Azt reméltem, hogy ha este lefekszem aludni, megint 1992-ben ébredek fel. Nem így történt.

A testvérem ragaszkodott hozzá, hogy menjünk el egy orvoshoz, de én ellenálltam. Négy nappal később engedtem neki, elvitt a dokihoz - nem a háziorvosomhoz, mert ő éppen szabadságon volt. A helyettese viszont nem segített, azt mondta, hogy csak képzelődöm, menjek haza, igyak egy teát és vegyek be altatót. Később visszamentem a saját háziorvosomhoz, aki elnézést kért a kollégája viselkedéséért. Ugyanakkor 5 további évembe telt, hogy rájöjjek, mi történt azon az estén. Ez idő alatt számtalan orvoshoz és pszichológushoz elmentem, de az egész nagyon furcsa volt, mert az amnéziámat nem fizikai hatás okozta.

A legnehezebb Naomi számára az volt, hogy mit kezdjen a fiával. Csak az eset után pár hónappal ült le vele beszélgetni és akkor Leo bevallotta, hogy érezte, valami nincs rendben. A legfurcsább számára az volt, amikor az édesanyja megkérdezte tőle, hogy mikor kell lefeküdnie. Naomi számára olyan volt, mintha az öccséről gondoskodna, ő mutatta meg neki a legújabb technológiákat is: Xbox, Playstation, Google, Youtube.

Naomi fia azóta felnőtt, 17 éves lett és imád gördeszkázni. A testévre Dubaiba költözött, az édesanyja pedig (az amnéziája miatt) letette az alkoholt. Összességében azt lehet mondani, hogy a történetnek pozitív a vége, nem az ő, hanem az egész családja élete jó irányba változott.