Rózsalevél

Egy magyar nóta s egy félreértés összhangjából építette fel a maga filmes utóéletét a Kalotaszegi Madonna (Filmmúzeum). Remek dráma, finom végkifejlettel, amire az akkor még fiatal Sárdy János ékes tenorja lop rá egy kis halhatatlanságot. Igaz, az „aranykor” nagy emlékei közül erre kevesebb fény esik, mint jó néhányra. Pedig hangulatát és karakterét tekintve akár a korszak egyik etalonja is lehetne. A történetben minden együtt van, ami a sikerhez szükséges. A jóvágású színész, a gyöngéd és édesen álmodozó női szereplő, a konfliktus váratlan és szívszorítóan szomorú megtörténte, s aztán majd az újra egymásra találás kötelező hepiendje. Ennél persze sokkal izgalmasabb, ahogyan az adott keretek között a cselekmény végigköveti egy művész belső fejlődésének útvonalát, s megrajzolja azt az ívet, ami a képesség kiteljesedéséhez, majd meg a siker elérkezéséhez szükséges.

Vagyis, hogy Hegyi Ádám festőjelölt önmaga pokoljárásának köszönhetően alkotóvá érjen, és ráleljen saját egyéniségére. S ehhez szükségszerűen kell az, ami a váratlan és első szerelem nagy záporából viharzást szikráztat, s az élmény fájdalmas, ám megrázó erejét önnön érdekében működteti. Miközben mindketten azért szenvednek, hogy a visszatalálás öröme még nagyobb és katartikusabb legyen.
A kor ízlésigényéhez igazodóan azonban a mesét felfűszerezik a zene lehetőségével. Egy közismert magyar nóta motívuma lép elő hangulati főszereplővé, s az operista Sárdy János divatba hozza a mozinézők örömére a „Rózsalevél”-ként anyakönyvezett nótaslágert. Hogy van benne „vadgalamb”, „gerlice”, „kolomp”, „szentjánosbogár”, az csak természetes.

A régi búsongó vagy szomorkás „hallgatók” igencsak szűk szóképekben mozogtak, ám egy hangulatot, sőt némi vékony filozófiát is képviseltek. Nem véletlen, hogy Ady egyik remeke – „A cigány vonójával” – ezt az életérzést szabja magaigényűvé, ritmikában és hangzásban is őrizve a mintát. Ezt: „Lement a nap a maga járásán, – Sárgarigó szól a Tisza-partján, – Sárgarigó, fülemile, – Szép a rózsám, hogy váljak el tőle.” S még valami: az ismert nagy énekesek nem ódzkodtak egy-egy magyar nóta sikerét öregbíteni a maguk zsenialitásával. Ezért lett feledhetetlen Székely Mihály tolmácsolásában a „Deres már a határ”, Palló Imre – a Hotel kikeletben énekli – megörökítésében a „Két hold földje van az édes babámnak”, vagy éppen Bessenyei Ferenc baritonjával a „Valahol az ember mindig elhibázza.”
Nos, a Kalotaszegi Madonna a „rózsalevél” üzenetével egy kicsit múltunk fényűzése is.

– Boda István –