Majd’ kétórás mesejáték szünet nélkül – gyerekeknek (?)

Debrecen - A táncos-koreográfusból lett rendező Gemza Péter ezúttal Weöres Sándor Holdbeli csónakos című művét állította táncjátékként a színpadra a Hajdú Táncegyüttessel koprodukcióban.A délutáni előadás - interaktívan - barkochbázással indul úgy, hogy egy fekete ruhás alak (Olt Tamás), akinek csak a feje látszik ki a színpad közepén lévő lyukból, megpróbálja kitaláltatni a gyerekekkel, hogy vajon kicsoda ő. S érkeznek is azonnal az ötletek, mint például Darth Veder, Zorro… stb., s mivel nem kap helyes választ a kérdésre, elárulja, hogy ebben a darabban (megtévesztő sötét öltözéke ellenére) ő Vitéz Lászlót játssza. S hogy fokozza a jó hangulatot, a kezdeti ráhangolódást, a közönség sorai között – hogy, hogy nem – rég nem látott „ismerősökre” bukkan, akiket illőképpen köszönt is: „A kis hölgyet jól ismerem, 100 éve együtt kocsmáztunk, abba a másik kislányba pedig időtlen idők óta szerelmes vagyok…” stb.

Aztán egy másik fura figura érkezik a színre, a zongorista, aki mint egy felhúzhatós játék, csak a hátába helyezett, illetve elforgatott kulccsal működőképes. S persze a hatás nem marad el, hangos gyerekkacagás tölti be a nézőteret. A zenei bevezetés után szétnyílik a színpadi mesekönyv, s mögötte feltárul a mese (egyik) helyszíne, Jégapó király (Varga József) jurtája, előtte sok-sok táncossal. Majd megjelennek pompás jelmezeikben (Aleksandra Pešić munkája) a magyar uralkodó lányának, Pávaszemnek (Szakács Hajnalka) kezéért versengő császárok (Bocskai István, Endi András, Molnár Endre, Steuer Tibor) a népes kíséretükkel. Ám van egy kis gond, az álmodozó királykisasszony folyton a holddal, azaz a Holdbeli csónakossal társalog, szíve utána vágyik, épp ezért úgy dönt, elszökik nem várt kérői elől. Segítőtársai is akadnak, mindjárt három is, Vitéz László (Olt Tamás), Paprikajancsi (Vranyecz Artúr) és Bolond Istók (Mercs János). S mire a kalandokkal, fordulatokkal teli út végére ér, rájön, hogy az igaz (földi) szerelem nem fényévnyi messzeségben létezik (égi szerelem), hanem csak egy kéznyújtásra van tőle, a lapp király fia (Kiss Gergely Máté) személyében.

A színészek közül a legkevésbé hálás szerep Szakács Hajnalkának és Bakos-Kiss Gábornak jutott. Mindketten ezúttal kissé túlzott túlzott teatralitással hozták a szerepüket. A gyerekeket figyelve a legnagyobb sikert Olt Tamás, Vranyecz Artúr és Mercs János aratta.

A rendezéssel kapcsolatban: Nem kell a Bender-féle figyelemvizsgálatot elvégezni, sőt még gyakorló szülőnek vagy pedagógusnak sem kell feltétlen lenni ahhoz, hogy tudjuk, nagyjából mennyi az az időintervallum, ameddig egy kisiskolás figyelme leköthető. Nos, csak az érdekesség kedvéért: egy 5-7 éves gyermek átlagosan negyedóráig, a 8-10 éves körülbelül 20 percig képes egy témára koncentrálni. Az intenzív figyelem 11-12 éves korra 25 percre növekedhet. Köztudott, hogy a figyelem tartóssága ebben az életkorban a 45 perces tanórákhoz igazodott, s a nebulók alig várják, hogy megszólaljon a szünetet jelző csengő, és végre kiadhassák a gőzt az udvaron. A Csokonai Színházban erre hiába vártak, ugyanis – érthetetlen módon – egyben játszották le az eredetileg két felvonásosra tervezett előadást! Ez részint meg is magyarázza, hogy egy bizonyos idő után (a 35. perctől kezdve) miért mozgolódtak, beszélgettek a gyerekek párhuzamosan a színészekkel. Emellett még az is igen próbára tette őket – érzésem szerint –, hogy a lírai (szerelmi?) duett Pávaszem királykisasszony (Szakács Hajnalka) és a misztikus címszereplő (Bakos-Kiss Gábor) interpretációjában meglehetősen hosszúra nyúlt (ráadásul az előadás folyamán többször is megismételték!). Ez az előadás mélypontja (jó hír, hogy az egyetlen!), s a 8-9 éves aprónépség nemtetszését – vérmérsékletének, neveltetésének megfelelően – nem is rejti véka alá. („Mikor hagyják már abba? Ez olyan uncsi, szörnyű…” stb.)

Ám ezeket a hibákat leszámítva, ötletes, kifejezetten látványos, s többnyire élvezhető előadás született, melynek egyes vicces jeleneteit bizonyára még sokáig emlegetni fogjuk.

HBN