Engedd át magad az útnak! Segít…

Lelki okok miatt vállalkozott a Szent Jakab-zarándokútra (spanyol nevén El Camino) Papp Andrea. Bő egy hónap alatt 800 kilométert gyalogolt, mert szeretett volna választ kapni élete nagy kérdéseire. Válaszokat kapott, de nem épp azokra és nem épp azokat, amikre várt. Hanem olyat, amire szüksége volt. Csak épp nem tudta, hogy arra volt szüksége.

Miért indult neki az útnak?

Háromféle okból vállalkoznak a Caminóra az emberek – legalábbis egy kérdőív szerint, amit az út végén, Santiagóban kitöltesz – egyrészt vallási okból, hiszen ez a harmadik legnagyobb keresztény zarándokközpont Róma és Jeruzsálem után, a második valamiféle lelki vagy spirituális ok, a harmadik pedig, ha valaki egyszerű kaland- vagy teljesítménytúrának, turisztikai célpontnak tekinti. Rám a második jellemző: az idei évben ért véget a házasságom, és hosszú idő után először nem a „mi”-ről, hanem az „én”-ről kellett gondolkodnom. Arról, hogy hogyan szeretném én élni az életemet, mi az, amire én vágyom, mi az, ami engem boldoggá tesz. Rendkívül céltudatos ember vagyok, ha kitűztem valami célt magam elé, azt megvalósítottam, és kerestem a következőt. Így eddig kimaradt a kaland az életemből. A Camino kicsit erre is jó volt. Hogy picit elfelejtsem az életem irányításának kérdéseit, egyszerűen csak megéljem azt, ami történik. Hiszen van egy kezdő- és egy végpont, de az, hogy közben hova fogsz érni, hol alszol, mit eszel, kivel találkozol, azt abszolút az út adja.

Mások elmennek pszichológushoz vagy sokat beszélgetnek a barátaikkal…

Kellett valamiféle kihívás, erőpróba. Emellett saját magamat akartam jobban megismerni, rávilágítani arra, hogy mi is az, amitől jól érzem magam. Arra gondoltam, hogy a mozgás, a túra az, ami segít lecsendesíteni a gondolatokat, ilyenkor sokkal inkább tudsz befelé, magadra koncentrálni.

De miért épp a Camino?

Valahol ott volt a tudatomban, hogy létezik ez az út, aztán olvastam egy könyvet valamelyik este, egy római katona történetét, aki fel akarta keresni a helyszíneket, ahol Jézus járt, és akkor egyszer csak bevillant a Camino. Nagyon sokan meséltek hasonló történetet. Hogy egyszer csak elkezdett valamilyen élmény után motoszkálni bennük a gondolat: ez egyfajta hívás, hogy elindulj. Nem tudod, hogy honnan jön, egyszer csak megjelenik, s onnantól kezdve nem tudsz nem foglalkozni vele, előbb-utóbb elmész.

Milyen előkészületekre volt szükség?

Nekem nagyon sokfélére, soha előtte nem voltam teljesítménytúrán. Rengeteg blogot olvastam – többek között hazai oldalakat –, amelyek segítséget nyújtanak, hogy hogyan készülj fel az útra. Onnantól kezdve, hogy milyen hátizsákot válassz, milyen ruhát vigyél magaddal. Fontos a súly is, amit magadon cipelsz, vagyis túl sok mindent nem vihetsz, csak a legszükségesebbeket. Meg kellett szerveznem az út időtartamát is, hogy ne kelljen rohannom, ne azért kelljen feladnom, mert mondjuk megbetegszem, és kifutok az időből. Öt hétre terveztem, végül 31 nap alatt értem a végére, így az óceánhoz is el tudtam menni. A szervezés során kinéztem a repülőjáratokat. Odafelé nem volt probléma, mert Barcelonából mentem, és onnan volt közvetlen vonat Pamplonába, ahonnan indultam a zarándokútra. Hazafelé már izgalmasabb volt, mert iszonyatos árak vannak Sanitagóból Magyarországra.

Mondta, hogy korábban nem túrázott. Fizikailag is fel kellett készülnie?

Ez nagyon fontos. A tavasz esős volt, így áprilistól elég keveset tudtam kijárni túrázni a Bükkbe. Úgyhogy kerestem egy intervall edzést heti kétszer, ami kifejezetten erősítő edzés volt. Sokat segített, hogy viszonylag régóta jógázom. Ez a fajta gyakorlás nyújtja az ízületeket, ami a gyalogláskor nagyon hasznos tud lenni. Én voltam az egyetlen az út alatt, akinek a térde, a háta egyáltalán nem fájt. Minden más nyavalyám volt, de ezek elkerültek.

Megérkezett… Milyen volt az első nap?

Az volt talán a legmókásabb. Volt egy magyar nyelvű útikönyvem, ami útvonaltervet is tartalmaz, én úgy gondoltam, hogy megpróbálok eszerint haladni. Ám fél 12-kor szálltam le a vonatról Pamplonában. Sejtettem én, hogy meleg lesz nyáron Spanyolországban – június 28-án érkeztem –, akkor már hárman is rosszul lettek a Caminón a hőség miatt, ám hozzám ezek a hírek nem jutottak el. Leszálltam a vonatról, és úgy gondoltam, hogy rögtön másfél napos távot teszek meg, azaz fél 12-től 30 kilométert lesétálok. Nem sikerült. Sok emelkedő volt, árnyék és víz nélkül. A legelső városba úgy értem föl, hogy a két tulaj és egy zarándoksrác ült a bár előtt, felpattantak, hogy leültessenek és vizet hozzanak. Megkérdezték, hogy teljesen normális vagyok-e, hogy ilyenkor az úton vagyok. Később megtanultam, úgy kell beosztani a távot, hogy reggel 6-kor indulsz és 2-ig meg kell érkezned az úti célodhoz, mert Spanyolországban délután 4-5 óra között van a legmelegebb. Ezzel nem számoltam. De mivel csak 17 kilométert tettem meg addig, úgy döntöttem, megyek tovább, hiába könyörögtek, hogy maradjak. Végül elindultam, ám közben eleredt az eső. Jött egy ereszkedő szakasz, ami lecsiszolt, hatalmas kövekkel volt tele, amik csúszni kezdtek. Egy óra további szenvedés után érkeztem meg egy szálláshelyre. Jég­krémmel vártak, mert mondták, én vagyok az egyetlen, aki este 7 órakor esik be. Ez az első nap megmutatta nekem, hogy mire számíthatok az úton. Hogy sosem tudod, aznap milyen időjárás, milyen terepviszonyok várnak rád.

Fájdalmak?

Ekkor még nem voltak, csak rommá égtem. Az első izomláz 3 nap után jelentkezett, szerencsére csak a lábamban. Fiatal korom óta hajlamos vagyok a vesekőre, ez előjött odakint is, így az első héten volt, hogy vesegörccsel sétáltam. Aztán begyulladt a torkom, később a csípőm akadt ki. A bakancsom magas szárú volt a labilis bokám miatt, így viszont mindkét Achilles-inam begyulladt, mert nyomta a cipő. A legvégén még egy gyomorvírust is összeszedtem, ami miatt kórházba kerültem, de az utolsó pár napot már egészen jól bírtam. Megtanultam, hogy a fájdalmak elviselésében is segít, ha van egy cél és van akaraterő.

Hány kilométert ment egy nap?

Egy hét alatt sikerült kitapasztalni, hogy mi az, ami nekem működik. Körülbelül napi 25-28 kilométerre tudtam belőni a távolságokat. A legolcsóbb szállások egyébként az egyháziak, sok közülük adománnyal működik. Vacsorát és reggelit is adnak, és annyit fizetsz, amennyi pénzed éppen van. A nagyobb településeken állami szálláshelyek is vannak, ezeknek fix az ára, 5-6 eurós tömegszállások: egy vagy két nagyterem, 50 emeletes ággyal. Ezeket érkezési sorrendben lehet elfoglalni. Nagyon sokszor azért keltünk korán vagy gyorsítottunk a tempón, mert minél előrébb jársz az útban, annál több lesz a zarándok – nem mindenki kezdi a legelejéről. Ilyenkor sietni kell, hogy legyen szállásod, mert ha lecsúszol, akkor a következő árkategória már a 10-15 euró, azaz a háromszorosa annak, amit rászántál. Nekem egyetlen estém volt, amikor magánszállásra kellett menni, ám ez még jól is jött ki, mert akkor kaptam el a betegséget. Szerencsére a magánszállásról nem raknak ki, az állami szállást azonban el kell hagynod reggel 8 órakor, és csak akkor maradhatsz, ha szerzel orvosi igazolást.

Mi történt pontosan?

Négy órán keresztül hánytam reggel. Mégis elindultam, hogy megcsinálom a napi 20 kilométeremet – akaraterőből van nekem bőven –, de négyig jutottam. Éreztem, össze fogok esni. Hívtam egy taxit, hogy vigyen be a legközelebbi kórházba. Szerencsém volt, mert 10 kilométerre volt egy. Akkor már az úton kialakult kis csapatunkkal mentünk. Volt egy spanyol lány, ő segített nekem a tolmácsolásban.

Milyen nyelven kommunikáltak?

Az angollal remekül el lehet boldogulni. Sokan azt mondják, hogy a nyelvi korlátok miatt félnek az úttól. Ám volt velem egy magyar lány, aki nem nagyon beszélt angolul, csak szavakat. Mesélte, egyik nap három órán keresztül beszélgetett az úton egy buddhista emberrel a hitvilágról, a környezetvédelemről, a zarándokút jelentőségéről úgy, hogy egyikük sem beszélte jól a nyelvet. Annyira meg akarod érteni a másikat, hogy kézzel-lábbal magyarázol. A passzív angolomnak kellett pár nap, hogy ki tudjam magam fejezni, ám a mutogatás utána is benne maradt a pakliban.

Mondja, összejött egy jó kis csapat…

Úgy terveztem, hogy egyedül csinálom végig az utat. Biztos, hogy van, aki ezt végig tudja csinálni, nekem nagyon jólesett egy idő után, hogy elkezdtem közösséghez tartozni. Végül csupa olyan ember alkotta a csapatunkat, akik szintén egyedül indultak neki. Mindenkinek fontos volt, hogy legyen ideje saját magára, így napközben külön-külön sétáltunk, viszont megbeszéltük, hogy melyik szálláshelyre érkezünk. Az estéket ott, együtt töltöttük, volt idő beszélgetésre, együtt szórakozásra, egymás megismerésére. Napközben sok településen visz keresztül az utunk, ezek tele vannak kiülős bárokkal – kifejezetten zarándokoknak, hiszen egy teljes iparág épül rájuk –, mindig itt álltunk le enni vagy inni, beszélgettünk, majd mindenki ment tovább a maga útján.

Milyenek voltak ők?

A csapatomban volt egy spanyol, egy hondurasi lány, illetve két magyar. Tizen­nyolc magyarral találkoztam egyébként az úton, például egy színházas kollégával, a K2 Színház egyik rendezőjével. Véletlenül ugyanabba a bárba mentünk be reggelizni, néztünk is egymásra néhány percig. Nagyon sok helyről jönnek a zarándokok. Két amerikai férfival, máskor egy argentin fiúval, volt, hogy egy mexikói lánnyal haladtam egy-egy napig. Egy tajvani fiú tudta, hogy Magyarországon, a Nyugatinál van a világ legszebb Mc Donald’sa. A kedvenc útitársam egy francia irodalomtanár volt, aki annyira otthon volt a magyar kultúrában, hogy Márairól, Tarr Béláról beszélgettünk. Mindenféle korúak a zarándokok, köztük egészen idősek is, volt viszont egy házaspár, akik babakocsival hozták a másfél éves gyereküket, valószínű, ő lehetett a legfiatalabb.

Nagyon sokan voltak?

Úgy tudnám érzékeltetni, hogy úgy 10 percenként biztos, hogy elmegy melletted egy zarándok az úton. Ez egyfajta biztonságérzetet is adott, hogy nem vagy teljesen egyedül. És amiért nagyon szerettem ezt az utat, az pont az, hogy érezted, egy közösséghez tartozol. Ha leülsz pihenni, senki nem megy el melletted szó nélkül, kérdezi, jól vagy-e, tud-e valamit segíteni. Te ugyanezt megteszed a többiekkel. Megdöbbentő a szavak ereje. A zarándokok Buen Caminóval köszönnek egymásnak. Nekem is volt, hogy úgy éreztem, egy lépést sem tudok tovább menni. Ám elmegy melletted egy zarándok, rád köszön, s az feltölt energiával. Mert tudod, hogy ugyanazt érzi, mint te, s valahogy ad erőt a sajátjából azzal, hogy rád mosolyog. Ehhez képest nagyon furcsa, hogy amikor jöttem hazafelé, és Madridban leszálltam a vonatpályaudvaron, ott volt körülöttem vagy ezer ember, és keresztülnéztek rajtam. Ezerszer magányosabbnak éreztem ott magam, mint a Caminón, a semmi közepén.

Volt-e lehetősége az út során arra, amire előzetesen vágyott: végiggondolni az életét?

Ez furcsa, mert nem. Mert annyi pillanatnyi élmény ért, hogy nem tudtam igazán magamba fordulni. Voltak persze pillanatok, de nem a görcsös magadba nézésről vagy önelemzésről szólt az út, hanem inkább arról, hogy a beszélgetések során értettél meg bizonyos dolgokat magadról. Sokak szerint a Camino jellemzője az, hogy vársz valamit tőle, de teljesen mást kapsz. És inkább azt kapod, amire szükséged van. Csak nem tudod, hogy arra volt szükséged. Én úgy jöttem haza, hogy érzem, van bennem változás, megfogalmazni nem tudom pontosan, hogy mi. A családom és barátaim szerint éveket fiatalodtam, és nagyon régen hallottak úgy nevetni, mint ahogy most tudok. Úgy érzem, tudom, hogyan akarok élni, mert odakinn egy hónapon keresztül nagyon-nagyon boldog voltam. Nem az út során átgondolt dolgok, hanem az úton tapasztaltak hozták a változást.

Miben fog másképp élni?

Rájöttem, hogy az emberekkel való kapcsolat nagyon fontos nekem. És az, hogy megismerjem a világot, amiben élek. Pici burokban éli az ember a hétköznapjait – munka, bevásárlás, az otthoni, a barátokkal való lét – a világ ennél sokkal tágasabb. Sablonos, hogy kinyílt a világ, de egy picit azt érzem, hogy más oldalról tudok látni bizonyos dolgokat. Látom, mennyire fontos, hogy hogyan állnak az emberhez, hogy mennyi ereje van egy mosolynak, az emberségességnek. Hogy a fáradtság nem számít, ha tudod, hogy mit miért csinálsz.

Milyen tanácsot adna annak, aki most tervezi az útját?

Ne legyenek nagy elvárásai. Engedje magát át az útnak, bízni kell benne, mert segít.

A Szent Jakab-út (gyakran spanyol neve [Camino de Santiago] után El Caminónak is nevezik) már a 11. században is ismert zarándokút, a keresztény zarándoklatok egyik legfontosabb célpontja. 1993-tól az UNESCO világörökség része. Az úton bárki elindulhat, hiszen maga a zarándoklat belső indíttatásra történik. A francia út (Camino Francés) 800 kilométer hosszú.