„Valahol legmélyen mind egyek vagyunk”

Nemrégiben söpört végig az interneten a hír egy fiatal srácról, aki a szamarával és a kecskéjével vonatra szállt. Banka Roland gyalogszerrel járja Európa poros útjait Rocinante, a csacsi és Bolha, a kecske társaságában. Több helyen elmesélte már utazása történetét, miértjét, arról azonban még sehol nem esett szó, hogy Roland egyébiránt miskolci.

– Nem hangzott el egyik interjúban sem, hogy honnan származol. Mesélj kérlek a miskolci életedről!

– Ki szoktam emelni a miskolciságomat, ha van rá alkalom. Van az a remek falfirka, hogy „Sorsod Borsod” és ez igaz is. A borsodiság elkísér, szívemben hordozom. Itt nevelkedtem, a Fráter György Katolikus Gimnáziumban és a Miskolci Egyetemen tanultam. Miskolc mindig identitásformáló elem lesz az életemben, és bár szívesen járok vissza, de nem laknék már itt. Sok lehetőség van a világban, de ha ide visszajöhetek és valamit szépíthetek a szoros pátriámon is, annak örülök. Ahhoz is ragaszkodom, hogy ha megjelenik a könyvem, akkor itt legyen az első vidéki könyvbemutató. Ettől függetlenül például anyukám, akihez ide hazajárok, még most sem veszi igazán komolyan, amit csinálok.

– Nem biztos, hogy mindenáron meg kell felelnünk a szüleinknek.

– Biztos, hogy jóindulatból próbál terelgetni, de nekem van egy utam, amit látok magam előtt, csak épp nem tudom szavakkal pontosan leírni, viszont nagyon is megélem. Homályosan előttem van a jövőm képe, és tudom, hogy valami nagyszerű felé tart, amit elkezdtem. Akármibe fogok ezután, ez az elmúlt hat év lesz a hitelességem záloga, ezt tudom „fedezetként” benyújtani a világnak.

– Említetted, hogy katolikus gimnáziumba jártál. Vallásos vagy?

– Igen, katolikusnak neveltek, és az alapelvekkel azonosultam is. Korán találkoztam viszont a dolog képmutató oldalával. Ennek ellenére a választott érettségi tantárgyam a hittan volt, és filozófia szakos tanulmányaim alatt is a vallásfilozófia érdekelt a legjobban. Csak ritkán járok templomba, de a vallásossághoz az utóbbi években abszolút visszatértem. Valójában a Camino alatt találkoztam újra az egyháznak a hiteles, segítő arcával, az emberarcú egyházzal, ami nem a hatalomról szól, hanem arról, amire deklarálva van.

– Más dolog. Nyilván nem tudatosan, de fenntartható módon élsz. Miben nyilvánul ez meg pontosan?

– Kezdjük ott, hogy szinte mindig sétálok, illetve szamárral közlekedem. Néha ez borul, mint például most is, mert sietnem kellett haza Spanyolországból. Egy előadást tartottam az Ozora Fesztivál első napján, és egészen biztos volt, hogy gyalog nem érünk oda időben. Ezért szereznem kellett egy lószállító járművet Rocinanténak, és Szlovéniából kényszerből csaltunk kicsit. Siófokig vittek minket, és három nap gyaloglás után értünk célba. Ez még ott is furcsaság számba ment, pedig az egy nagy hippikommuna. (nevet) A fesztiválhelyszínen, ahová a meghívásom szólt, tematikus napok voltak, engem pedig véletlenül tettek a környezetvédelem napjára. Kizárásos alapon, mert ott volt hely. Az utazásaimról meséltem, és a végén a szervezőket is meglepte, hogy mennyire illett az előadásom a környezettudatosság tematikájába.

– Milyen volt az előadás?

– Ez volt az egész rendezvény legelső előadása, reggel 10-től, utána volt a nyitóünnepség is, tehát a legtöbben még meg sem érkeztek. Ennek ellenére egész sokan eljöttek, a közönség is aktív volt, és nem lógott ki a mondanivalóm a többi aznapi előadás közül. A végén volt kecskesimogatás, a gyerekek csacsigolhattak is.

– És a vonatos sztorinak volt utózöngéje?

– Volt némi keserű szájízem a 15 perc hírnév miatt, ami a szamárral vonatozásból fakadt, mert eljutottak hozzám olyan legendák, hogy a kalauzt, aki felengedett a vonatra, kirúgták. Megkerestem őt, és megnyugtatott, hogy nem részesült komolyabb elmarasztalásban. Valószínűleg pont ezért, mert az emberek nagyon pozitívan reagáltak. Pedig akármibe kezdesz, a tömeg egy része tűkön ülve várja, hogy hol öntheti ki magából azt a belső tárgytalan dühöt és gyűlöletet, ami halmozódik benne, hogy aztán továbbadhassa. Ez a frusztráció és agresszió forog, és ez nem normális, de ebben a történetben szerencsére ezt alig tapasztaltam. A csacsi egyébként is sok szeretetet vált ki. A média szenzációként felkapta a sztorit, az emberek meg kihoztak belőle valami jót, hogy miért baj ez, vannak ennél sokkal nagyobb problémák is, inkább aranyos ez a történet.

– Mik azok a dolgok a gyalogláson kívül, ami miatt szerinted fenntartható az életed?

– Az is fontos szerintem, hogy ne csináljunk ezekből a környezettudatos momentumokból kényszeredettséget, de legyen az az alap attitűd, hogy ha nem muszáj, akkor ne használjuk túl a technikai vívmányokat, és minden lehetséges szinten kerüljük a túlfogyasztást is. Nekem az az alap, hogy gyaloglok egy szamárral, ami nem fogyaszt benzint, ellenben a trágyája hasznos a földnek. A másik, hogy nincs hivatalos munkám, így készpénzt csak keveset keresek. Amiket csinálok, azokért cserébe sokszor inkább ételt adnak, vagy amire aktuálisan éppen szükségem van, mert látják, hogy egyszerűen élek. Ennek örülök, mert ezzel nem generáltam pénzforgalmat. Nem tartom a pénzt természetes dolognak. Soha nem szűkölködöm egyébként, nem szoktam éhezni, igaz az első zarándoklatomon még az is előfordult, mert akkor még nem ismertem a rendszert. Akkor az is a játék része volt. Van Caminós pecsétem is, amilyenből a zarándokoknak minden nap be kell pecsételtetniük egyet a zarándokigazolványukba, állatsimogatóval kombinálva az is egy jó adományalap lehet. Ezen kívül utcazenélek, és akad néha önkénteskedési lehetőség is ellátás fejében.

– Mi a baj a pénzzel?

– Az, hogy elviszi az emberek erkölcsi értékrendjét. Ez is a környezetrombolás tendenciáját erősíti.

– Milyen értelemben?

– Az emberek odadobják a környezetüket, ahol élnek, a kényelemért és a tárgyakért cserébe. Amit a nagyvállalatok művelnek a környezettel, hogy káros anyagokat bocsátanak a vizekbe és a levegőbe, mind a profit miatt van. Én a magam szintjén azt tudom tenni, hogy redukálom ezt a pénzforgalmat és a fogyasztást, hogy a lehető legkevésbé vegyek részt ebben. Ahol tudunk, bartelezzünk, méltányossági és kedvességi alapon segítsünk egymásnak, akár úgy, hogy szolgáltatásokért szolgáltatásokat adjunk cserébe. Legyünk kedvesek mindenkihez, de ne feltétlenül azért, hogy cserébe kedvességet kapjunk, nem viszonossági hanem körforgás alapon gondolkodom a dolgokról.

– Vásárolni szoktál?

– Szoktam vásárolni, de csak a legszükségesebbeket, mert sok cuccot találok. Az első utam előtt 2013-ban is a Szigeten szedtem össze a fesztiválozók által hátrahagyott cuccokból azokat a holmikat, amikkel útnak indultam: a sátrat, a hálózsákot, a ruhákat. Az életmódom ugyanis, főképp külföldön, alapvetően recikláló, szép magyar szóval guberáló. Az angolban van erre egy kifejezés, az „dumpster diving”, vagyis kukabúvárkodás. Spanyolországban ezt egyébként különösen sokan csinálják. Nem szeretem az eufemizmusokat, szeretem azt mondani, hogy gubizok. Külföldön nagyon jó dolgokat dobnak ki. Itthon azt társítjuk ehhez, hogy aki belenyúl a kukába, az egy szerencsétlen sorsú, megrokkant életű ember, de én meg aznap lejáró szavatosságú joghurtot, reggel sütött pékárut találok, amit este már kidobnak. Ott kevésbé foglalkoznak ezzel, nem gondolkodnak azon, hogy pazarolnak, mert megtehetik. Ők kidobják, én meg sokszor olyan dolgokat találok, amiket magamnak egyébként meg sem vennék.

– Mire van szükséged általában? Mit vásárolsz?

– Leginkább eszközöket. Az utóbbi időben kerámiaékszereket készítettünk, ezeket árultuk Csengével, az állandó-visszatérő útitársammal, aki keramikus. Ahhoz kellenek eszközök, kell egy kis beruhazás. Ha összegyűlik egy kis pénzem, bemegyek a faluba és megveszem, amire szükségem van, ha éppen egyik kuka sem szolgált vele.

– És miket találsz?

– Például ruhákat, konyhai felszereléseket, meg mindenféle használati eszközöket. Ezeket nem keresem, csak találom. Ilyenkor azt szoktam mondani, hogy Szent Jakab most ezt küldte, most ezért mondok hálát. A tisztálkodási eszközöket meg például össze lehet szedni zarándokszállásokról, a vándorok által hátrahagyottakból, mert sokan könnyítenek így a zsákjukon, a szamárra meg épp felfér még egy szappan. Vannak jó lomis, meg rossz lomis emberek. A jó lomis tudja, hogy mire fogja tudni használni, amit talál, a rossz lomis meg mindent összegyűjt és csak halmozza a kacatokat.

– Akkor te jó lomis vagy, nem halmozol feleslegesen dolgokat?

– Általában igen, de van olyan is, amiről elsőre nem tudom, hogy miért dobta oda a gép, csak érzem, hogy valamire még jó lesz. Az első zarándoklatomnál kimentem a Pireneusokhoz stoppal, összegyűjtöttem furulyázással a meglévőhöz hiányzó összeget a csacsira, és három hónapig sétáltunk. Akkoriban éreztem ennek a jelentőségét, még írtam naplót is, amiben sokat ecseteltem, hogy az egész olyan, mint egy számítógépes játék. Találsz cuccokat, fogalmad sincs, hogy mire lesz még jó, de a szamáron el tudod vinni, hát viszed. Nahát, itt egy gumipók. Most éppen az égvilágon semmire nem kell nekem gumipók, de ki tudja, mikor lehet rá szükségem. Aztán eljött az a szituáció, amikor kellett az a gumipók. Elszakadt az egyik táska füle, esett az eső, nem volt időm levenni minden pakkot és átrendezni, viszont azzal tudtam felkötözni a szamárra. Ilyenek történnek folyamatosan az úton, és ezek azok a dolgok, amik az embereket a valláshoz vezetik. Nem feltétlenül a kereszténységhez, de egyfajta spiritualitást mindenkinek ad az, ahogy ezek az élmények ott halmozódnak. Végleges válaszok úgysincsenek, ezek mégis jók, mert lehet rajtuk gondolkodni, így fejlődni.

– Gyakoriak az ilyen szituációk az utadon?

– Nagyon sok olyan helyzet volt, amiben azt éltem át, mintha az idő nem létezne. Bár az agyam lineárisan érzékeli, hogy először megtalálom a gumipókot, aztán majd eljön az ideje, hogy használjam is, de nem így van. Az a tárgy már használatban volt valamikor, most nálam van, később lehet, hogy majd más használja: benne van egy körforgásban, az időnek a léte kérdőjeleződik meg ilyenkor.

Rendszerint olyasmit találok, amire később még szükségem lesz. Sokszor ez nem is tudatos, háttérprogramként fut az agyam hátsó részében. Például, hogy hűvösödik az idő, szükségem lehet egy pulóverre. Tudatosan nem is biztos, hogy ez megfogalmazódik, de akkor találok egy pulóvert, vagy megoldódik a hidegprobléma máshogy, mert például behív valaki estére a házába. Sok emberrel beszéltem erről, és sok hasonló kérdés merült fel tavaly is azon az előadássorozaton, amit tartottam.

– Milyen érzés kiszakadni a rohanásból, a fogyasztói társadalomból?

– Felszabadító. Az ember sokszor úgy érzi, hogy csapdában van, ráerőltetnek olyanokat, amik nem szükségszerűek és nem is feltétlenül vezetnek boldogságra. Be van csatornázva az életünk, a hétköznapjaink, megszabják, hogy hogyan kell élnünk, követnünk kell a kijelölt utat, és elég szűkös a mozgástér. Ha ezeket a dolgokat levetkőzöd és csak egy hátizsákból élsz, akkor rájössz arra, hogy valójában nagyon kevés dologra van szükséged és a sok tárgy, amit birtokolsz, nemhogy több boldogsághoz vezet, de inkább frusztrációhoz. A Harcosok klubja című filmben van az a klasszikus mondat, hogy amit birtokolsz, az birtokba vesz. Az az érdekes, hogy amikor kevés tárgyad van, és nem tolod a kapitalizmus szekerét azzal, hogy folyton csak vásárolsz, fogyasztasz, műanyaghulladékot és felesleges szemetet ontasz bele a világba, akkor annak a kevés tárgynak, amid van, lelke kezd lenni, kap belőled valamit. Ha sok tárgyad van, lecseréled rövid időn belül, személytelenek a cuccaid, soha nem nőnek hozzád igazán, nem kapnak belőled semmit. A zarándokúton is tapasztaltam, hogy sokan nevet adtak a túrabotjuknak, képesek voltak két falut visszagyalogolni, ha ott felejtették, holott találhattak volna egy másik, ugyanolyan botot. Olyan is volt, hogy valaki végigzarándokolta az utat a sétabotjával, aztán úgy gyakorolta az elengedés képességét, hogy az óceán partján, a zarándoklat legvégén elbúcsúzott tőle és elégette.

– Miben másabb az élet a zarándokúton?

– A Caminón szerintem normálisabban működik az élet, mint a megszokott szabályrendszeren alapuló modern társadalomban. Ez a rendszer döcögve bár, de működik, viszont az általános kép meg az, hogy az emberek depressziósok. A zarándokúton meg mosolygó embereket látsz. Pedig küzdenek, viaskodnak önmagukkal, kétségbeesve menetelnek, de amikor megérkeznek a szálláshelyre, extázisban vannak. Főznek, nevetnek, együtt vannak másokkal, majd újra kezdődik a küzdelem, a hegymászás, az izzadás, jönnek a vízhólyagok, az apró kényelmetlenségek. Az alap érzetük mégis az optimizmus. A berendezett társadalomban meg lehet, hogy minden kényelmes, mindig van meleg vized, ételed, minden megvan a kényelmed érdekében, a vége mégis szorongás és frusztráció. Akkor most hogy is van ez? Ez nem ellentmondás? Itt valami turpisság van a dologban. Úgy gondolom, hogy a Caminón ezt a turpisságot fedezed fel.

– Tapasztaltad valamilyen hátrányát ennek az életmódnak?

– Valamit valamiért. Apró hátrányai vannak, de azok nem mérhetőek az előnyeihez. Ha elkezdesz alternatív módon élni, akkor utána már nem akarsz visszafordulni a mások által kijelölt útra. Előre felé persze van út, mert fejlődni élethosszig, végtelenségig kell, de visszatántorogni nem fogok. Nem mondom azt, hogy nem fogok a társadalomban dolgozni, mert lehet, hogy fogok, sőt, az efelé tartó hidat igyekszem építeni éppen, erről szól most a könyvírás és az ilyen interjúk is.

– Tanár vagy, szóval megtaláltad az alternatív tanítás útját?

– Van bennem ilyen irányú hivatástudat, de az oktatási rendszer csak kötöttséggel jár. Most máshogy tanítok és tanulok, hisz minden jó tanár tanul is a tanítványoktól és a tanítás által. Mindenkitől egy-egy új perspektívát kapok és ezeket próbálom az enyémbe illeszteni. Azért is hálás vagyok a Caminónak, hogy olyan emberekkel hozott össze, akikkel egyébként soha nem fújt volna össze a szél. Akikről volt egy elképzelésem, egy sztereotípiám, aztán elkezdtünk beszélgetni és megtaláljuk a közös pontokat. A végső tanulság meg, amit ebből a sok találkozásból levon az ember, hogy végtére is valahol, legmélyen mind egyek vagyunk. Sokan mondják, hogy ezt a lelkiállapotot bárhol el lehet érni, ez nem a Camino sajátossága, hogy ezeket az apró csodákat csak ott tapasztalhatja meg az ember. Elég, ha elindulsz mondjuk a Kéktúrán, vagy csak elindulsz sétálni több napra a semmibe, akkor is jönni fognak ezek az élmények. Ez részben igaz, de másrészt a Caminón ez fokozottan érvényes, mert ott ennek hagyománya van, ami ehhez nagyon sokat hozzátesz. Egyszerűen érzed a zsigereidben, hogy itt már milliónyi ember zarándokolt, sok évszázados történet. Ott taposol ugyanazokon a köveken, ahol ezer éve hasonló okokból, mint te, már egy csuhás-szandálos ember is taposott. Ez egy transzcendens érzés, hogy valahol lélekben egy vagy ezekkel az emberekkel, sőt a jövő zarándokaival is. És megint csak felmerül az idő relativitása, hogy érdemes-e az idővel úgy foglalkozni, ahogy azt a hétköznapi életben tesszük.

– Oké, hogy „Go with the flow”, de mi a terv a jövőre nézve?

– Jövőre kiadom a könyvet, amelynek kapcsán jön egy országjáró séta. Azt fogom csinálni, mint eddig, de részben leszervezett beszélgetések, könyvbemutatók lesznek, ahová gyalog megyek Rocinantéval. Közben árulom a könyvem, és remélem, hogy ebből egy darabig el tudok majd éldegélni. Szóval gyakorlatilag tanárkodni fogok. Aztán a következő lépés meg majd úgyis adja magát, ahogy eddig is.