Ötven éve újságíró, hetvenöt éves, mint az Észak-Magyarország

Éppen abban az esztendőben született, amelyikben az Észak-Magyarország jogelődje először megjelent, azaz tavaly ünnepelte 75. születésnapját Buzafalvi Győző, az Észak-Magyarország lapszerkesztője. Az elmúlt év azonban nemcsak emiatt volt jelentős munkatársunk életében, hanem azért is, mert 2019-ben volt ötven éve annak, hogy a pályán van, hogy újságíróként dolgozik. Kollégánkat a jeles évforduló alkalmából a szerkesztőség évzáró vacsoráján köszöntötte a kollektíva nevében Uri Mariann, az Észak főszerkesztője és Maros Éva regionális értékesítési vezető. Győzővel pályafutásáról, újságírásról, lelkesedésről beszélgettünk, de elárulta nekünk azt is, mi a titka annak, hogy ennyi idő alatt sem fásult bele a hivatásába. (Mivel Győző oszlopos tagja a szerkesztőségnek, kollégánk, barátunk, ezért az interjúban a megszokottól eltérően tegeződni fogunk.)

Kezdjük talán azzal, ami kézenfekvő. Hogy fogadtad a szerkesztőség meglepetését, azt, hogy egy emberként hajoltunk meg öt évtized munkája, a te életutad előtt?

Nagyon jólesett, hogy eszükbe, eszetekbe jutott, hogy van itt egy marha, aki már ötven éve húzza az igát, és még ennek ellenére sem vált fásulttá, hisz abban, hogy érdemes ezt a hivatást mívelni. Ez valahol a szakmának és a hűségnek az elismerése. Különösen azért esett egyébként jól, mert a mai világban az ilyen gesztusok már igencsak kiveszőfélben vannak.

Ötven gombócból is rengeteg, nemhogy évből. De hogyan is kerültél te kapcsolatba az újságírással egyáltalán?

Ez egy érdekes történet, ugyanis valójában soha nem készültem újságírónak. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen végeztem 1969-ben, éppen abban az évben, amikor Miskolcon elindult a Déli Hírlap története. Én magyar–történelem szakos vagyok, ezzel a diplomával viszont akkoriban nagyon nehéz volt elhelyezkedni. Debrecenben ugyan várt egy állás a református kollégiumban, viszont – bár magam is protestáns – nem voltam annyira vallásos, hogy ezt elvállaljam, így ezt átadtam másnak, az akkori barátnőmnek. Miskolcra aztán hazaérve előbb hat hétig úgy éltem, mintha lenne állásom, de valójában nem volt. Szeptemberben aztán óraadóként kaptam állást egy szakközépiskolában, ahol a nevelőtanárságot is vállaltam. Ezek mellett jött még lehetőség egy kis reggeli munkára, az akkor induló Déli Hírlap keresett korrektort. Ezt én elvállaltam, és meg is lehettek velem elégedve, mert utána olvasószerkesztő lettem, és kilenc éven át itt dolgoztam.

Említetted nekünk korábban, hogy háromszor fordultál meg az Észak-Magyarországnál is…

Igen, a Déli Hírlapnál pedig kétszer, de ’78-ban valóban az Északnál kezdtem dolgozni, ott akkor ráadásul főmunkatársként. Ez amúgy a gyakorlatban annyit jelentett, hogy a munkáltatóm ugyanaz maradt, hiszen akkoriban a megyében megjelenő lapokat a Borsod Megyei Lapkiadó Vállalat adta ki. Ekkorra az újságíró-iskolát is elvégeztem, ahol elég jó osztályba jártam: olyanokkal tanultam együtt, mint az idősebb Knézy Jenő, Zsengellér Zsolt vagy Szegvári Katalin. Az újságírói munkát nagyon megszerettem, rengeteg vidéki eseményről tudósíthattam. Később a Diósgyőri Munkásnál is lehúztam sok évet, ott főszerkesztő-helyettesként dolgoztam.

A „szomszédban”, a Nógrád Megyei Hírlapnál is eltöltöttél néhány évet. Mesélj kérlek erről az időszakról is!

Életem egyik legszebb időszaka volt. Ott olvasó- és tördelőszerkesztőként dolgoztam, amellett, hogy szerkesztőségvezető is voltam. Ez sok munkának tűnik, viszont egy ledolgozott hét után egy hét alkotói szabadság járt, így rengeteget írhattam. Elsősorban kultúrával foglalkoztam, volt film- és színházrovatom, írtam képzőművészetről éppúgy, mint könyvajánlókat. Emellett pedig másik nagy kedvencemmel, a sporttal is foglalkozhattam. Viszont leginkább talán azért élveztem ezt az időszakot, mert olyan nagynevű írókkal, költőkkel, politikai szereplőkkel találkoztam, hogy tényleg úgy éreztem, a közéletnek valamilyen alakítója vagyok. Emellett kétszer – másodszor már a kiadóvezető külön kérésére – pályáztam meg a rendszerváltás idején a főszerkesztői posztot, de ilyen-olyan okok miatt végül nem maradtam Nógrádban. Miskolcra visszatérve a főszerkesztője lettem a Diósgyőri Munkásnak, majd később a Diósgyőrnek, később pedig a vezérigazgató kérésére a DIMAG Zrt. vállalatcsoportjának és a DVTK-nak a sajtófőnöke lettem.

Majd jött az egyik folyó, amibe másodszor is beleléptél…

Igen, 1993-ban visszatértem a Déli Hírlaphoz, ahol létrehoztuk a vidéki tudósítói hálózatot, ahol én kvázi a megyei hírfőnök voltam. Itt hat évet dolgoztam, majd mint a hetvenes években, újból az Észak-Magyarországnál folytattam. Ott gyakorlatilag ugyanezt csináltuk „Miénk itt a tér(ség)” címmel. Ez nagyon jól működött, vidéki irodákat hoztunk létre Kazincbarcikán, Ózdon, Tiszaújvárosban, Mezőkövesden és Sátoraljaújhelyen, és nagyon szerettem. Évekkel később viszont a tulajdonos úgy döntött, visszavágja a költségeket, és ennek ez a rovat esett áldozatul. Utána bár még évekig az Északnál dolgoztam, de egy idő után már a kiszorítás megannyi jelét érzékeltem. Egyre több sérelem ért, nem éreztem jól magam a lapnál, és bár az akkori főszerkesztő sokáig ellenezte, végül magam mondtam fel.

Ha jól emlékszem, harmadszor is létrehoztad a térségrovatot.

Nem teljesen. Miközben a kiszorítósdi ment a harmadik emeleten, az ügyvezetés úgy döntött, hogy a Szuperinfónál kísérleti modellként a direkt hirdetéses lapokat irányított tartalommal töltik fel, tehát kimondva-kimondatlanul regionális kis újságokat hoztak létre. Maros Éva, akit főszerkesztőnek kértek fel, ebben kérte a segítségemet, és én örömmel mentem, hiszen nagyrészt azokkal dolgozhattam újra együtt, akikkel annak idején az Észak térségi rovatában. Egy kivétel volt, Bájer Máté, jelenleg ő egyébként az Északnál dolgozik.

Éppen úgy, ahogy te…

Igen, 2017-ben újabb változás történt, mégpedig kettő, párhuzamosan. A Szuperinfókat visszaalakították a korábbi formára, az Észak szerkesztőségében pedig Évát kérték fel az értékesítési részleg vezetésére. Mivel itt számos magazin is készült, ő hívott, hogy folytassam a munkát, így jelenleg ezekben a kiadványokban dolgozom. Ez pedig már a jelen, most itt tartunk.

Korábban, még a beszélgetésünk elején említetted, hogy öt évtized után sem fásultál bele az újságírásba. Mi a titkod?

Ezt a szakmát nem lehet langyosan csinálni, mert akkor semmi értelme. Fontos a lelkesedés, én ebből merítkezek, azok a pillanatok töltenek fel, mikor olyan tájékozott, értelmes emberekkel találkozok, akiknek vannak érdemi mondataik, gondolataik. Emellett nagyon fontos az is, hogy higgyünk magunkban, meg abban, amit csinálunk, ha ugyanis ezt a hitet elveszítjük, megkeseredett, koravén, depressziós emberré válsz, akár már fiatalon is. Na, az halálbiztos, hogy én ilyen nem leszek, ugyanis én ma is nyitott, érdeklődő vagyok. Ott lenni elsőként, ahol történik valami, megtalálni a jó témákat… Ez hoz engem lázba még ma is, talán ez a titka annak, hogy nem fásultam bele. Büszke vagyok arra, hogy ezt az érdeklődést a következő generáció is örökölte: ugyan nem újságírásban, de Dénes unokám most végzős a fővárosi Radnóti-gimnáziumban, és teljesen friss hír: felvételt nyert Cambridge-be a természettudományi karra.

Aki ismer téged, tudja rólad, hogy nagyon szereted a szerencsejátékot. A szerkesztőségben rengeteg ezzel kapcsolatos történetet meséltél. Megosztanád ezek közül a számodra legfontosabbat az olvasókkal?

Hosszú évtizedekkel ezelőtt 15 millió forintot nyertem a totón, mégpedig két barátommal együtt. Ez még ma sem kis pénz, akkor pedig még nagyobb volt. A barátaim viszont nem voltak hajlandók a közös szelvényen megtenni azt, amit én mondtam, amibe én látszólag bele is nyugodtam. Viszont eléggé makacs ember vagyok, ezért a tudtuk nélkül a szelvényen megjátszottam azt is. Mivel a végeredményt egyedül én találtam el az országban, a hatalmas nyeremény is az enyém lett. Ennek ellenére úgy döntöttem: a pénzt szétosztom három felé, mégpedig azért, mert protestáns emberként hiszem és vallom, hogy ha az ember mohó, akkor átok lesz a szerencséjén, ha viszont nem, akkor áldás.

Mire gondolsz, ha a legszebb pillanatokat kell összegyűjtened az életedből? Mire, ha a legborzalmasabbakat?

A költő Oravecz Imre – aki egyébként évfolyamtársam volt a debreceni bölcsészkaron – megadja erre is a választ: „Egy pillanat tűnhet egy egész örökkévalóságnak. Egy ember egész élete tűnhet egy pillanatnak.” Az idő múlásáról olykor azt érezzük, hogy rohan vagy cammog, néha pedig úgy, hogy egy helyben rezeg. Az azonban biztos: a pillanat megismételhetetlen. Eszmélésemtől kezdve a legfontosabbat a nagyapámtól tanultam, mindig arra biztatott, hogy szavaim és tetteim legyenek szinkronban. Szakmailag Kosztolányi intelmét fogadtam meg: „Az írás az elhagyás művészete”. Azt azért hozzátettem: a lényeg persze nem maradhat ki. Gyarmati Béla a Déli Hírlapnál megértette velem, hogy egy cikkbe nem szabad belezsúfolni minden információt. Ifjonti hévvel Oriana Fallacira figyeltem: „Írd mindig az igazat, legyél olyan, mint a sebész kése, megsebez, de gyógyít.” Igyekeztem ott lenni, ahol történnek a dolgok. Ahogy Hermann Hesse írja: „A szív a lét minden hívó szavára legyen kész, hogy búcsúzzék s újrakezdjen.” Az interjúkészítéseket sakkjátszmának fogtam fel, ahol nem lehetek vesztes, bárki is az „ellenfél”. Túl életem zenitjén pedig Paulo Coelhóval elmondhatom: „Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága előtt, aki nyitott a csodákra, aki derűsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál.”

Névjegy

Buzafalvi Győző újságíró, szerkesztő

Tanulmányok:

1964–1969 – Kossuth Lajos Tudományegyetem – Bölcsészettudományi Kar (Debrecen): magyar nyelv és irodalom szakos középiskolai tanár

1972–1974 – MÚOSZ Oktatási Központ (Budapest), újságíró főiskola

1974–1977 – MÚOSZ Esti Egyetem (Budapest), filozófia világnézet szak, főiskola

1986 – MÚOSZ Oktatási Igazgatóság (Budapest), továbbképzés, olvasószerkesztői tanfolyam

1994 – Omegaglen Brit–Magyar Vezetőképző (Budapest) – Vezetői tréning

2000 – Stratégiai Kommunikációs Tanácsadó Iroda (Budapest) – Vezetői tréning

Munkahelyek:

1969–1978 Déli Hírlap, olvasószerkesztő

1978–1980 Észak-Magyarország, főmunkatárs

1980–1985. Diósgyőri Munkás, főszerkesztő-helyettes

1985–1990 Nógrád Megyei Hírlap, olvasószerkesztő, tördelőszerkesztő, szerkesztőségvezető

1990–1991 Diósgyőri Munkás/Diósgyőr, főszerkesztő

1991–1993 DIMAG Zrt. és vállalatcsoportjának szóvivője, valamint a DVTK sajtófőnöke

1993–1999 Déli Hírlap, szerkesztő

1999–2008 Észak-Magyarország, szerkesztő

2008–2017 Szuperinfó, regionális szerkesztő

2017–napjainkig: Észak-Magyarorsszág, újságíró, lapszerkesztő

Díjak:

2003 – Az év újságírója díj – Észak-Magyarország

2006 – Sajtódíj – a Települési Önkormányzatok Országos Szövetsége

2009 – BarcikaPress – Kazincbarcika Városi Önkormányzatának sajtódíja