A saját teste ejtette foglyul a lebénult táncművészt

A polgári származású Horváth Renátó, a Miskolci Nemzeti Színház táncművésze tavaly december 3-án egyik pillanatról a másikra lebénult. A Napló felkereste a tehetséges művészt, aki beszámolt a tragikus napról, illetve a jelenlegi állapotáról.

– Soha nem gondoltam volna, hogy velem valaha bármilyen hasonló is megtörténhet. Folyamatosan úton voltam, pörögtem, így volt ez december 3-án is, csak éppen aznap reggel még a színházban táncoltam, este pedig már a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei kórház intenzív osztályán ápoltak, nyaktól lefelé teljesen lebénultam – mondta. Majd visszaemlékezett arra a napra, amikor gyökerestül megváltozott az élete.

„Egy átlagos hétköznapi napnak indult, próba után bevásároltam a boltban, majd hazaértem, letettem a kanapéra a szatyrot, és abban a pillanatban, mintha kettévágták volna a hátam.”

– Persze először nem gondoltam semmi komolyra, úgy véltem, biztosan csak izomhúzódás vagy izomgörcs, ezért engedtem egy kád forró vizet, hogy ellazuljak. De sajnos nem lettem jobban, egyre rosszabbul éreztem magam, a kollégáimnak telefonáltam, akik a segítségemre siettek. Gondoltuk, legjobb, ha a színház masszőre átmasszíroz, de addig már nem jutottunk el. Mindenki látta rajtam, nagy a baj, már nem tudtam lábra állni, zsibbadtak a végtagjaim, így kórházba szállítottak – fűzte hozzá.

Tolószékhez láncolva

A sorscsapást követően Renátó két hétig volt mesterséges altatásban, rengeteg vizsgálaton átesett, eleinte autoimmun betegségre gyanakodtak, utána nyaki ödémára, de a pontos diagnózist nem tudták felállítani. A mai napig kérdés, mi állhat a háttérben, de a fiatalember reményekkel teli, már csak azért is, mert az elmúlt időszakban jobbra fordult az állapota, akaratlan mozgást észleltek nála, illetve minimálisan tudja mozgatni a lábfejét, ujjait.

„A mostani orvosaim arra következtetnek, valószínűleg kikapcsolt az idegrendszerem, mert túlhajtottam magam. Talán ez állhat leginkább a háttérben. Bevallom, rengeteget dolgoztam, alig pihentem, állandóan csak úton voltam.”

– Egyáltalán nem figyeltem oda magamra, a testem minden bizonnyal küldött jeleket, de nem vettem róluk tudomást – mondta. Ezután a megpróbáltatásokról beszélt: – Iszonyatosan nehéz tolószékhez láncolva, kiszolgáltatottan élni, az első négy hónap lelkileg teljesen tönkretett, pánikrohamokkal küzdöttem. Ma már kimondhatom, lelkileg jól vagyok, de ezt a barátnőmnek is köszönhetem, mellettem van a nap 24 órájában. A családban rengeteget beszélgetünk, a kimondott szavak pedig segítik a gyógyulást, máshogy nem lehet elviselni, hogy egyik pillanatról a másikra kiszolgáltatottá váltam – hangsúlyozta. Elárulta, hogy megírja történetét, a jövőben pedig – ha egészsége engedi – egy monodrámát (egyszemélyes dráma) szeretne készíteni.

A polgári gyökereire büszke színész megfogadta, ha végre felállhat a tolószékből, akkor egyszerre csak egy dolgot fog csinálni. Elmondása szerint nem lehet olyan életvitelt élni, amit ő a múltban folytatott, nem kívánja a jövőben szétaprózni magát.

„Hatalmas pofont kaptam az élettől, ma már tudom, mi a fontos, éppen ezért fogok mindent ésszel csinálni, és megelégedni azzal, amim van.”

Elmondta, a tragikus körülmények mire tanították: – Türelemre. Alapvetően egy türelmetlen ember voltam, ez most hatalmas lecke volt a sorstól. Valahol jobban megismertem önmagam, a körülöttem lévő embereket. A legnehezebb talán az, hogy mindent érzek, nincs érzéketlen testrészem, olyan, mintha bezártak volna a saját testembe – mondta Renátó, aki azt javasolja mindannyiunknak, álljunk meg egy pillanatra, és gondolkodjunk el, mi a fontos az életben: az, hogy minden áron elérjük a célunkat, vagy hogy elégedjünk meg azzal, amink van!

-Nagy Emese-