Rászorulóknak építene városrészt a fiatal miskolci építészmérnök

Orsolya elkötelezett miskolci, noha hat éve Debrecenben él, ahol építésznek tanult. Idén készítette el diplomamunkáját, melyben egy globális probléma lokális megoldását álmodta meg: egy város a városban elven alapuló életteret hozott létre a Baross utcában, ahol rászorulók kaphatnának bizonyos feltételek mellett lakást.

A projekt célja, hogy olyan lakásokat alakítson ki, ahol egyszerre megteremthető a közösségben maradás lehetősége és a személyes autonómia megtartása. A tervezést roppant nagy kutatómunka előzte meg, alaposan körüljárta a témát: terepbejáráson vett részt, egyeztetett a Vöröskereszt munkatársaival, hajléktalanszállókon járt, példákat keresett hasonló projektekre és az épületek történetét is felkutatta.

– Elmesélnéd, miről szól a projekted pontosan?

– Miskolci lakosként sok olyan emberrel találkoztam, aki lakhatási problémákkal küzd, ami jelentheti azt, hogy nehezen fizeti ki a lakhatása költségeit, bizonytalan a lakhatása, rossz minőségű ingatlanban él vagy legrosszabb esetben hajléktalan. Egy olyan életteret szerettem volna létrehozni, ami a rászoruló emberek igényeit szolgálja, és ellátja őket olyan terekkel, melyben jó élni, dolgozni és pihenni, mindezt úgy, hogy közösségben maradjanak és megtartsák személyes autonómiájukat.

– Honnan jött az ötlet?

– Az elmúlt 6 évben nem Miskolcon éltem, de mindig is tudtam, hogy elkötelezettje vagyok a városnak, ez egy belső indíttatás. Ezért az egyértelmű volt, hogy egy helyi problémára szeretnék választ adni, építészeti eszközökkel. Ehhez kapcsolódott az elhagyatott városrészek hasznosítása iránti érdeklődésem – amiből lássuk be, bővelkedik városunk.

– Miért esett a választásod a Tiszai pályaudvar környékére?

– Egyrészt azért, mert a környék a város egyik közlekedési csomópontja, villamos és buszvégállomás is van a közelben, nem teljesen elszigetelt. Másrészt a környéket elavultság, főként telephelyek és üres épületek jellemzik, melyek kihasználatlanul állnak hosszú idő óta, pedig van bennük lehetőség. A terület rehabilitációja azért fontos, hogy az itt élő és ide kerülő emberek élete más perspektívába kerüljön, és a lakók más társadalmi rétegekkel is kapcsolatba kerüljenek. A tervezés során egy belvároshoz közeli városnegyedet képzeltem el ezen a területen, ami város a városban elven működik. A területen a szociális intézmények, a bérlakások, a szolgáltató- és üzlethelyiségek együttesen, egymást erősítve érvényesülhetnek.

– Milyen épületek, lehetőséget lennének a tervezett negyedben?

– Az épületek közül háromba terveztem bérlakásokat. A szociális funkciókat ellátó intézményeket (úgy mint idősek otthona, népkonyha, átmeneti szállók és melegedő épületek) pedig megtartottam, ezeket új funkciókkal egészítettem ki. Elhelyeztem üzlethelyiségeket, ami olcsó belvároshoz közeli alternatívát nyújt kezdő kisvállalkozásoknak és startup cégeknek. A Baross utca mellett álló üres épület egy motelnek ad helyet, ami a városba érkező turisták számára nyújt olcsó szálláshelyet. Így, hogy az épületek új funkciókat kaptak, az épületek közötti tér is átalakult.

– Szerinted van igény az ilyen jellegű komplexumokra, működhet a valóságban?

– A világ számos pontján van hasonló létesítményre példa, amiket vizsgáltam is a diplomamunkámban. Ilyenek az amerikai Portland városában 2000-ben megnyitott Dignity Village, vagy a koppenhágai Freetown Christiania, amik sikeresen működnek, és rendkívül nagy az érdeklődés irántuk. Szerintem erre itthon is van igény, főleg az ország ezen szegletében.

– Mit gondolsz, fennállhat a veszélye, hogy ez a jellegű, minden igényt kielégítő város a városban helyzet nem rehabilitálja, hanem még inkább elszigeteli a szegényebb rétegeket?

– Ahogy külföldön sem, itt sem kontroll nélkül képzeltem el a városrészt. Jár bizonyos kötelezettségekkel az, ha valaki itt szeretne élni. A jelentkezőknek kérvényezni kell egy lakrészt, arról pedig, hogy ki kerülhet be, szociális munkások döntenek, mely döntést az ott lakó közösségnek is jóvá kell hagynia. Bekerülni nemtől és életkortól függetlenül lehet, de meg kell felelni néhány egészségügyi feltételnek, valamint képesnek lenni az önellátásra. Vállalni kell a közösségi terek rendben tartását, fejlesztését és a házak közötti veteményeskertek gondozását, amit minden héten egyénre szabott óraszámban kell végezni. Részt kell venni a havonta szervezett gyűlésen, ahol a lakók megbeszélik a hónap történéseit, egyeztetik a soron következő feladatokat és döntenek az új lakók érkezéséről. A lakásokért négyzetméterenként térítési díjat kell fizetni, ami fedezi az fenntartás költségeit. A lakóegységek mérete és befogadóképessége lehetővé teszi a szegényebb anyagi helyzetű családok elhelyezését is. A lakók segítséget kapnak ügyeik intézésében, munkahelykeresésben vagy egyéb céljaik elérésében. Legfeljebb két év áll rendelkezésre, hogy itt lakjon, utána más alternatívát kell találnia, viszont ha az itt töltött évek alatt valaki a közösség nélkülözhetetlen tagjává vált, ez az idő meghosszabbítható. Ezzel pedig felkészülhetnek arra, hogy visszailleszkedjenek a többségi társadalomba.

– A területbejáráson egyeztettél a Vöröskereszt és a hajléktalanszálló munkatársaival is. Ők mit szóltak az elképzeléshez?

– Igen, bejártam a szociális intézményeket Miskolcon és Debrecenben is. Nagyon segítőkészek és lelkesek voltak, körbevezettek, illetve többükkel azóta is tartom a kapcsolatot. Örömmel fogadták, hogy van aki innovatívan foglalkozik a témával.

– Milyen volt a projekt fogadtatása?

– Mind az opponencia, mind a bírálóbizottság alapvetően pozitívan értékelte a munkám. Kiemelték, hogy a meglévő nyílásrendszer megtartásával megőriztem az épületek karakterét, a funkciót pedig ehhez a kontúrhoz igazítottam. Pozitívan értékelték a mélyreható előtanulmányt és érdekesnek találták a helyszín választásomat. Aminek külön örülök, hogy a bírálat vége egy személyes élményen alapuló elismerés Rudolf Mihály építésztől:

„Engedjenek meg egy személyes élményemen alapuló véleményt is. A miskolci építészek kollektív lakóháza 1979-ben épült meg. Annak lakója voltam a kezdetektől tizenhat évig. Azt Bodonyi Csaba Ybl-díjas építész egy meglévő szakmai közösségnek tervezte, így analógiának ugyan nem használható, azonban a közösségi belső terekről nyíló individuális egységek funkcionális és térbeli kapcsolatai rokoníthatóak a diplomázó által javasolthoz. Emlékeim szerint ilyen házban jó lakni.”