A hatodik annyit robotol, mint az első helyezett

A diósgyőriek vezetőedzője és az U23-as kötöttfogású férfiválogatott szövetségi edzője egykor három olimpián (Szöul, Barcelona, Atlanta) szerepelt. Spanyol földön, 1992-ben a kötöttfogásúak 68 kilós súlycsoportjában lett szűkebb pátriánk első olimpiai bajnoka. Hosszú ideje meghatározó alakja sportágának, aktív közösségi életet él, és amit mond, arra mindig érdemes figyelni.

A tokiói olimpia előtt és közben gondolt-e hajdani saját ötkarikás élményeire?

Nem. Régen volt már 1988, 1992 és 1996, így évtizedeket kellene visszapörgetnem. Ráadásul soha nem töprengek a saját múltamon, még akkor sem, ha egyik-másik állomásom egészen kiemelkedőre sikeredett.

Sajnálta, hogy itthon maradt?

Ennek elsődleges oka az volt, hogy nem kedvelem a hosszú repülőutakat. Segítettem a felkészülésben, támogattam a fiúk edzésmunkáját, de az egészségügyi krízis miatt jócskán csökkentették a birkózók szakmai létszámát is, ezért eleve nem volt benne a pakliban a kiküldetésem.

Miket nézett a televízióban?

Mindent, amit csak tudtam. Hajnali kettőkor csörgött az órám, pontosabban fogalmazva a telefonom, mert ugyan ki rendelkezik manapság még vekkerrel. Jó két hétig megfordítottam az időbeosztásomat. Sötétben keltem és világosban feküdtem le, a távol-keleti vagy éppen az amerikai olimpiák ezzel járnak. Négy-, vagy mint most, ötévenként éppenséggel ki lehet bírni, nekem egyébként sem jelentett megpróbáltatást.

Elégedett-e a sportolóink által megszerzett húsz éremmel?

Persze, csodálatos eredményt produkáltak. Sokan mondják, hogy kicsit kevés aranyat hoztak, ez a magyar betegség, hiába, mi ilyenek vagyunk. Ugyanis mindent csak és kizárólag a legfényesebb medáliákban mérünk, talán azért, mert a dicső sportmúltunk elvette a józan eszünket. Végre meg kellene becsülnünk a negyedik, az ötödik és hatodik helyeket is, mert ezekért ugyanannyit kell dolgozni, mint bármelyik dobogós fokozatért.

Jónak tartja a birkózásban kiharcolt egy-egy aranyat és ezüstöt?

A rajt előtt úgy gondoltam, hogy a hat birkózónk közül négyen esélyesek éremre, és ennek a bizonyos négynek a fele jön majd be. Így lett, azaz henceghetek a jó kalkulációmmal. A Lőrincz testvérek – akikről csak felsőfokon beszélhetek – mellett Korpási Bálintnak kívántam még egy érmet, ez, mint tudjuk, nem jött össze, míg Szőke Alex ötödik helye csupán azért fájó pont, mert a bronzmérkőzésén taktikai hibát vétett. A legutóbbi öt esztendő eredménylistája remek volt, szinte mindenhonnan érmekkel jöttünk haza, tehát az összesített mérleg előrevetítette, hogy versenyzőink Japánban is kitesznek magukért. Mellesleg most ott tartunk, hogy tizenkilenc magyar birkózó húsz aranyat hozott, hiszen a szép emlékű Kozma István annak idején duplázott.

Szakágaink közül a kötöttfogásúak jeleskednek, a szabadfogású különítmény viszont már hosszú ideje gyengébben teljesít. Mi ennek az oka?

Bár tudnám, illetve nagyon is tudom. A múltban – a műfaj ős- vagy hőskorától kezdve – rendszeresen a kötöttfogású szekció produkált, a hagyományok pedig évtizedeket ívelnek át. Az a gyerek, aki a birkózásra adja a fejét, a kötöttfogást választja, erre orientálják az edzők, a szülők és azok, akik ismerik az eleink által szállított eredményeket. A felsoroltak átlátják, hogy nekünk elsősorban a kötött fekszik, szabadosunk kevés van. Ez a kevés pedig nem tudja felvenni a küzdelmet az oroszokkal és a volt szovjet utódállamok szereplőivel, továbbá az amerikaiakkal, az irániakkal, a bolgárokkal, a törökökkel és így tovább.

A játékok tizenhat napja alatt beszélt-e a Japánban tartózkodó kollégáival vagy valamelyik sportolóval?

Természetesen. Azt is mondhatom, hogy sokszor dumáltunk, a mai világban ez már könnyen megy akár telefonon, akár a számítógép segítségével. Például Módos Péter kötöttfogású szövetségi kapitánnyal, Sike Andrással, a felnőtt kötöttfogású szakág vezetőedzőjével és persze a Lőrincz testvérekkel is. Videóhívás segítségével láttam Tamás arany- és Viktor ezüstérmét. Egyébként felmentem a budapesti fogadásukra, és jelen voltam az ünneplésükön is.

Igaz az a hír, hogy a Lőrincz testvérek a napokban Miskolcra érkeznek?

Ez így csak részben fedi a valóságot. Harsányba jönnek, és természetesen nálam is tiszteletüket teszik, nagy szeretettel várom őket. Programjuk szerint egy hétig horgásznak a falumban, de nem nálunk laknak, sátorozni fognak. És persze kikapcsolódnak, kizárják a külvilágot, nem foglalkoznak semmivel, szó szerint passziózni fognak. Megérdemlik, rájuk fér, embertelen munkát végeztek, ki kell engedniük a fáradt gőzt.

Három év múlva a párizsi olimpia következik. Látszik-e már a leendő magyar csapat váza?

Abszolút. Hiszem és tudom, hogy kötöttfogásban négynél több honfitársunk lesz ott a XXXIII. ötkarikás viadalon. Biztos vagyok a 67, a 77, a 87 és a 97 kilóban meg a nehézsúlyban, a 130-ban is. A 60 kilót még nem látom, és ezzel így vannak a szövetségben is. Bizakodásra ad okot, hogy némelyik súlycsoportban két kvalifikációra esélyes emberünk van. Ennek következtében bátran kijelenthetem, hogy birkózóink a francia fővárosban is hozzáteszik majd a magukét a magyar küldöttség összteljesítményéhez.

(A borítóképen: Repka Attila)