„Egyszerűen csak lerajzolom”

Hetvenkedem címmel jelent meg Mező István tizennyolcadik kötete. Az ismert karikaturista évtizedek óta lapunknak is szerzője. A címadó kifejezés most mindenekelőtt az életkorára utal: saját magát is köszönti az újabb könyvvel. Rajzai mellett hetven történetet ad közre, ezek nagyobbrészt a nagypapájától hallott adomák, a vele közösen átélt emlékek. És részben önéletrajzi adalékok is.

Miért a nagypapája történetével tartotta jó ötletnek ünnepelni a saját születésnapját?

Gyűjtögettem a történeteket. Régóta érlelődött bennem, hogy közreadom ezeket. Kerestem hozzá valami alkalmat. Most jött el az ideje: hetvenéves leszek szeptemberben. Jelképesnek gondoltam, hogy éppen hetven írás legyen a kötetben. Ha százhúsz éves lennék, akkor százhúsz történetet mesélnék el.

Lenne annyi?

Van, rengeteg. Részben a nagyapámtól, de az édesapámtól és a nagyobbik fiamtól is. Mi négyen voltunk és vagyunk Mező Istvánok. A nagyapám rendkívül büszke volt, amiért ezt a hagyományos nevet adtam a fiamnak. A könyv egyszerre állít emléket a Mező Istvánok generációinak. Tudtam, hogy rajzok mindenképpen lesznek a kötetben. Elhatározás kérdése volt, hogy a mobiltelefonos sorozatot használom. Mostanában sokat tűnődöm, eleink mit üzentek volna, ha van erre alkalmas készülékük. Amióta nyomdába adtam a könyvet, még újabb darabok készültek ebből a szériából. Sajnáltam, hogy nem kerültek bele, de már nem volt mit tenni.

Bekerülnek majd a következő születésnapi könyvbe.

Igen.

Hogyan esett pont ezekre a történetekre a választása?

Ha kutatnék az agyamban, előhívhatnék másokat is. De ezek tetszettek meg a legjobban – elevenen élnek bennem. Nem tudom, pontosan hogyan működik ez, miért kerül valami előrébb az emlékezetben.

Talán az elmesélés miatt? Olvasóként érezni, hogy sokszor előadva kerekre csiszolódtak a mondatok, aládolgoznak a csattanónak. Akárki történetei is, de a mai mesélő mindenképpen benne van az elbeszélésben.

A nagyapám nem pont így mesélte, vagy nem így mesélte volna. Nyilván a saját stílusomat használom, amikor a körítést kiszínezem. De a csattanója akkor is megvolt mindnek, amikor először hallottam tőle. Ez neki is számított.

Szükség van a korszerűsítésre, ha ma mesélünk újra valamit? Hogy értse, aki hallja?

Lehet, hogy ez is benne van.

Mi a tapasztalata: Mennyit változott a humor, amióta tevőleges részese? Hogyan lesz időtálló a poén, már ha az lesz?

Szerintem ezek a könyvbeli poénok biztosan időtállóak, mert nekem a mai napig tetszenek. Van olyan karikatúra, amit tavaly nem tudtam volna lerajzolni, mert ami most az aktualitását adja, akkor még nem történt meg. Nem létezett. Az is lehet, hogy öt év múlva senki nem érti majd magától, úgy kell elmagyarázni, és akkor sem biztos, hogy nevet rajta.

Akkor mi a maradandó?

Van, ami maradandó. Emlékszem, Bekes Dezső írt rólam a Déli Hírlapban 1974-ben. Ez volt karikaturistaként a bemutatkozásom. Három rajzot közölt tőlem a lap. Ennyi év után is megállják a helyüket azok a rajzok. Szóval, biztosan van, ami ötven vagy száz év távolából is állja az idő próbáját. Talán, ami ráérez valami kortalanul igazra.

Miért gondolta a maga számára választott jó útnak, hogy karikatúrákat rajzoljon?

A humort mindig szerettem, az ehhez való érzékemet a nagyapámtól örököltem. Iskoláskoromban a klubdélutánokra a tanárokról, a diáktársakról szóló paródiákkal készültem. Egyszer csak eszembe jutott: mi lenne, ha ezeket lerajzolnám. Ez a ráébredés az érettségi előtt, negyedikes koromban történt. A honvédségnél teljesedett ki, hogy ez az én utam. Ott aztán volt bőven ötlet. Rajzoltam rengeteget. A főiskolát rajz–földrajz szakon végeztem, úgyhogy nekem így jól összejött. Az első rajzom megjelenésére 1974-ig kellett várni. Vittem magammal a válogatást, és bekopogtam a Déli Hírlap szerkesztőjéhez Miskolcon. Ő pedig meglátta bennem a lehetőség ígéretét. Változatlanul örömömet lelem a karikatúrakészítésben. Ma már mondjuk inkább a számítógép segítségével dolgozom, kisebb a szerepe a szabadkézi rajznak, mint a hőskorban volt.

Miből lesz a téma?

Egyszerűen csak lerajzolom, amit az élet hoz, és ami erről az eszembe jut. A napi aktualitás számítani szokott. Azt egyszerűen nem hagyhatom parlagon heverni, ami történik körülöttem. Az idő meg majd eldönti, meddig lesz érvényes.

Mi kell hozzá, hogy nézőként értsük a karikatúrát?

Bár nincs rá válaszom, de ez tényleg érdekes. A Facebookon szoktam szondázni. Majdnem mindennap közreadok egy új rajzot, és nézem, mennyien lájkolják. Ha nem sokan, képes vagyok arra a következtetésre jutni, hogy talán nem lett olyan jó a rajz. Vagy a közönség nem fogékony rá, és ez számít, mert nekik készült. Biztos vagyok benne, hogy a rajzaim kilencven százalékát megértik. És én olyat szeretnék rajzolni, amit megértenek az emberek. És ami időtálló is lesz.

A karikatúrát mi őrzi meg leginkább?

Ha megjelenik az újságban, akkor, bízom benne, száz év múlva is meglesz. Aztán ott vannak a könyveim. Azok is.

Ennek a műfajnak a darabjai kifejezetten sok ember számára készülnek, de minden karikatúra alapja az egyedi rajz. Ilyen értelemben van-e értéke?

Volt már, hogy vásároltak tőlem rajzot, de ez nem igazán jellemző. Úgy, ahogyan a festőtől rendelnek, vagy vesznek képeket, a karikaturistától nem.

(A borítóképen: Mező István: „A humort mindig szerettem, az ehhez való érzékemet a nagyapámtól örököltem”)