Napló a fájdalomról és a reményről

A Szovjetunióba hurcoltak emléknapja nem tesz különbséget az 1944 után kényszermunkára ítélt magyarok között. A hadifoglyok mellett politikai, vallási, világnézeti, etnikai alapon tömegesen deportáltaknak végül is hasonlóan kegyetlen sors jutott: szenvedés, nélkülözés, folyamatos fenyegetettség és életveszély. Annak ellenére, hogy napjainkra valamelyest tisztult a kép a hét évtizeddel ezelőtti eseményekről, továbbra is számos kérdés vár megválaszolásra. Közrejátszik ebben, hogy Magyarországon a kommunista hatalomátvétel után, 1948 végén a szovjetbarát államvezetés a (hadi)fogolykérdést megoldottnak tekintette, felszámolta az ezzel foglalkozó társadalmi és minisztériumi szervezetet – emlékeztet rá Makra Mónika és Gárdonyi Adrienn az Emlékezz ránk! címmel megjelent tanulmánykötetében. Rákosi Mátyás pártvezető pedig kijelentette, hogy már csak a szovjethatalom által elítélt háborús bűnösök maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának” nincs szüksége. Ekkor még több mint 200 ezer, a magyar kommunisták és a szovjethatalom által bűnösnek tartott embert várt haza a családja.

Egy az 588 közül

A hejőcsabai otthonából 1945 januárjában elhurcolt Rezes József vasúti tisztviselőről addigra már kiderült: nincs az élők sorában. Hiába várta vissza felesége, aki elhurcolása idején már állapotos volt. Naplója máig őrzi a férjéhez írt leveleket, amelyek közül az első 1945. február 1-jén, az utolsó 1946. február 10-én született. A 49 levél, 49 szerelmi vallomás, kétségbeesett könyörgés és fohász az Istenhez. Írója vétlen szenvedője a történelem viharának, akárcsak férje, akit málenkij robotra hurcoltak a Szovjetunióba.

Édesanyám tehetetlen fájdalmában kezdte el írni édesapámnak szánt leveleit – Kisida Ferencné

Rezes József egyike volt annak a – jelenlegi adatok szerint – 588 miskolcinak, akit a Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsa értelmében vittek el „egy kis munkára”. Bár az utasítás a népellenes német kisebbség elhurcolására vonatkozott, de a helyi kommunisták MOKAN-komitéja közreműködésével levezényelt deportálásnak nemcsak a német ajkúak estek áldozatául. Számosan voltak köztük egyszerű polgárok, munkások, nők, terhes anyák, tisztviselők. Közülük 111-en nem tértek haza a lágerekből.

Soha nem ismerhette meg az édesapját Rezes Ágnes, férjezett nevén Kisida Ferencné. Nem tudta meg azt sem, miért vitték el 1945. január 23-a éjszakáján a lakásukról, és tartották fogva a miskolci rendőrpalotában 600-800 emberrel együtt. Édesanyja legszemélyesebb gondolatait őrző naplóleveleiből ismerhette meg, hogy apját más sorstársaival együtt végül január 31-én a Gömöri pályaudvaron rakták vagonokba és indították útra a szovjet kényszermunkatáborok felé. Édesanyja naplóját a megyei levéltár tette közkinccsé. Az Áldozatok itthon és távol címmel megjelent kötethez Kis József főlevéltáros által írt előszóból kitűnik, hogy a személyes jellegű iratok, így a korabeli naplók sokszor olyan információkkal ismertetnek meg, amelyekről nem szólnak a levéltárban fellelhető források.

Kárpótlás nem járt

„Édesanyám tehetetlen fájdalmában kezdte el írni édesapámnak szánt leveleit, amelyekben egy év történéseit írja le – emlékszik vissza Rezes József lánya, Kisida Ferencné. – A levelek minden sora fohász és reménykedés abban, hogy hamarosan viszontláthatják egymást. Az igazság viszont az, mint utóbb kiderült, hogy édesapám pár hónapos robot és nélkülözés után nem bírta tovább. Nyomorúságos körülmények között, emberhez méltatlan módon vesztette életét Ukrajnában, a Dombasz-közeli bányatelep lágerében, ahol több tízezer hasonlóan ártatlanul elhurcolt magyar ember pusztult el értelmetlenül. Édesanyám e szomorú valósággal 1946 februárjában szembesült. Azok a diósgyőriek, akik az apámmal együtt voltak a rabságban, igazolták, hogy 1945 áprilisában meghalt. Tizenhárom hónapon keresztül hiábavalónak tűnt a reménykedés.”

Hivatalos értesítés azonban sem az apja elhurcolásáról, sem a haláláról nem érkezett, ezért édesanyjának kérvényeznie kellett a holttá nyilvánítását. Még mielőtt ezt megkapta, jegyzőkönyvben, tanúk előtt kellett vallomást tennie, hogy sem ő, sem a férje nem voltak nyilas- vagy fasiszta szervezet tagjai, nem rendelkeztek magyar–német kettős állampolgársággal, nem teljesítettek SS-alakulatnál szolgálatot.

„Édesanyámnak a későbbiekben is gyakran kellett igazolnia, hogy hűségesen és odaadással építi a népi demokráciát, nyugati országgal nincs semmi kapcsolata, nincs vagyona, nincs kulák vagy osztályidegen rokona. Édesapámnak a kényszermunkatáborban bekövetkezett haláláért kárpótlás vagy jóvátétel nem járt. Nehéz évek voltak ezek özvegyen, gyermekkel, mert édesanyám többé nem ment férjhez” – tudtuk meg.

Féltve őrzött titok

Rezes Józsefné Gecse Margit levélnaplója egy fiatalasszony nagyon személyes és féltve őrizgetett titkait rejti. Közzétételére végül azért vállalkoztak, mondta Kisida Ferencné, mert úgy gondolták, családi tragédiájuk felmutatásával hozzájárulhatnak az 1945-ben ártatlanul elhurcolt és megkínzott emberek sorsának megismeréséhez. Édesanyja elbeszélése pedig egy valóságos, megpróbáltatásokkal teli igaz történet a 20. századi magyar történelem egyik lezáratlan fejezetéről.

(A borítóképen: A 10. bánya a munkatáborban. A rajzot Heinrich Lukesch készítette 1995-ben, az elhurcolásuk 50. évfordulóján)

Forrás: Tóth Arnold (szerk.): Miskolci németek kényszermunkán a Szovjetunióban. Miskolci Német Nemzetiségi Önkormányzat, Miskolc, 2017.