A kenguruk földjére vágyik Csilla

A Magyar Kultúra Napja barcikai ünnepsége előtt – fellépésére várva – sajtóbeszélgetésen számolt be élményeiről. Megtudtuk tőle, hogy a  távoli földrész minden gondolatát átszőtte, sőt azt is: nem elképzelhetetlen, hogy a zongoraművésznő családjával együtt hamarosan  a kenguruk földjére költözik.

Az elmúlt esztendő végén  elmaradt a hagyományos budapesti karácsonyi Szentpéteri Csilla-koncert. Az ok prózai:férjemmel és kisfiunkkal, Kristóffal Ausztráliába utaztunk pihenni. Hangszert a szó szoros és átvitt értelmében sem vittem– jelentette ki Csilla. A férjem rokonaihoz mentünk nyaralni egy hónapra  a távoli földrészre, ahol most éppen nyár van. Ilyen messzire és pláne ilyen sokáig még egyszer sem kerekedtünk fel családostul, szerencsére sikerült elintézni, hogy Kristófot, a fiunkat is magunkkal vihessük. Így utólag úgy vélem: jól tettük, hogy kikértük az iskolából erre az időre, hiszen rengeteg élményben volt része, és nagyon sokat tanult. Zongora közelébe az elmúlt egy hónapban mindössze egyszer mentem, Szingapúrban, ahol eltöltöttünk néhány napot. Ez azért volt fontos, mert tavaszra meghívtak ide a rangos Mozaik Fesztiválra, hogy képviseljem hazánkat.

Ausztrália és Magyarország ég és föld. Ott az emberek teljesen mások, mint nálunk. Kedvesek, barátságosak, lazák. A jólét és a jókedv általános. Itthon például elképzelhetetlen, hogy egy komoly cégvezető délben felálljon a székéből, átöltözzön, és elmenjen sportolni. Ausztráliában mindennapos, hogy otthagyják a munkát két-három órára, lemennek a strandra úszni, vagy szörfözni. Az öltönyt és a nyakkendőt pillanatok alatt fürdőnadrágra, vagy szörfös öltözetre cserélik. Mindenki segítőkész és megbízható. A beach-en (tengerparton) le lehet pakolni bármit, biztosak lehetünk benne, hogy senki sem viszi el a holminkat. És a klíma? Nos, arról csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! Az országot járva eljutottunk olyan vidékekre, ahol ausztráliai  őslakosok, aboriginálok laknak. A világ egyik leggazdagabb államában hihetetlen nyomorral, és elhanyagoltsággal találkoztunk az ő területeiken. Barátaink elmondása szerint az aboriginálok úgy gondolják, hogy Ausztrália az ő földjük, amit erőszakkal vettek el tőlük, s ezért cserébe elvárják a mindenkori kormánytól, hogy tartsa el őket. Becsületesen tanulni, dolgozni csak nagyon kevesen hajlandóak közülük. Ugyanakkor az ősi kultúrájukból, amit lehet, megpróbálnak megőrizni. Szeretik a zenét – a didzseridu nevű hangszerüket mi is ismerjük -, vagy például őrzik a testfestés hagyományát. A modern technika vívmányai az őslakos területeken is jelen vannak: szemtanúja voltam annak jelenetnek, amikor egy idősebb, ágyékkötőt viselő, tetőtől-talpig befestett aboriginál a törzsi nyelvről pillanatok alatt folyékony angolra váltott, mikor a dzsungel mélyén megszólalt az utolsó divat szerinti mobiltelefonja.

Az is megfordult a fejünkben, hogy kiköltözünk. Örökre. Olyan nagy a két ország közötti kontraszt. Szeretem a szülőhazámat, de itthon bizonytalanságban,  kilátástalanságban, megosztottságban élünk. Ott ezek ismeretlen fogalmak. Ráadásul felvettük a kapcsolatot néhány koncertszervező céggel, sőt, - mint a mesében -, még egy komoly mecénással is találkoztam, aki Sydney legelőkelőbb 41 emeletes szállodájába hívott megbeszélésre.  Mindent tudott rólam, ismerte az életutamat. Nem elképzelhetetlen, hogy ezért is belevágok, és megpróbálok Ausztráliában érvényesülni. S ha a jelenlegi ígéretekből valóság lesz, akkor van rá esély, hogy eljön az az idő, - mint ami Magyarországon már megtörtént velem néhányszor -, hogy Ausztráliában is az én koncertem óriásplakátjaival lesz tele az ország.

B.Gy.