Adományosztás Felsőzsolcán a Zöldfa utcában

Korábban érkeztünk az adományosztás helyszínére, a felsőzsolcai Zöldfa utcába. Aztán kiderült túlontúl korán, mert az előírt kényszerű pihenő miatt két órát késik Budapestről a kamionnyi rakomány. Botos Margitot azonban nem lankasztja a hír: ő kibírja étlen-szomjan is. („Ha kibírtam a miskolci sportcsarnokban két hétig a zsolcai kitelepítettekkel, akkor ez a kis idő már nem számít.”) Arra, hogy miért csinálja, csak azzal tud válaszolni, hogy ő ilyennek született. Mindig szervez, benne kell lennie a közéletben. Sorolja, hol milyen funkciót tölt be, többek közt a hejőcsabai részönkormányzat képviselője. Most az SZDSZ, valamint a Nagycsaládosok budapesti szervezeteinek adományát várja.

Összeírta

A szervezésről elmondja, megkérték, tudja meg, hol és mire van leginkább szükség. Itt élnek a legszegényebbek, s ők részesültek eddig legkevésbé az adományokból, tudjuk meg tőle.

– A múlt héten házról házra jártam, mindenkit ismerek, többségüket már a sportcsarnokból. Összeírtam, kinek mi hiányzik leginkább: ruha, bútor, hűtő, gáztűzhely... A pestiek azt mondták, el sem tudom képzelni, mennyi minden gyűlt össze: minden lesz, amit kértek, szekrénysorok is.

Elmondja még: a máltaiaktól nem kért segítséget a szétosztásban, mert az itt élők arra panaszkodnak, hogy hozzájuk úgyse jutnak el az adományok. (Ezt többen nekünk is megerősítik.)

Kis protekció?

Miközben beszélgetünk, Margitnak hol ez, hol az igyekszik a közelébe kerülni, loppal: a többieknek ne nagyon tűnjön fel.

„Akkor most csak azt kaphatunk, amit feldiktáltunk?” Vagy: „Én nem voltam itthon az összeíráskor, ugye, azért én is kaphatok?”

Margit mindenkit megnyugtat: csak álljon ott a család a saját háza előtt, ne rohanják meg a kamiont, jut mindenkinek, s még a jövő héten is jön egy újabb kamion adomány. Plusz a hejőcsabaiak is gyűjtenek.

Úgy tűnik, nagyon hallgatnak rá. Jóváhagyták a stratégiát is: a kamionra csupán nyolc fiatalember megy fel, ők adogatják le a holmit.

Végre bekanyarodik

A Zöldfa utcában forró a várakozás. A nap is hevesen süt persze. Három fele jár, mikor feltűnik a Szemerey-féle hosszú kamion. (A vállalkozó ingyenes vállalása a szállítás.) A szerelvény hosszú, a forduló szűk.
A nyolc fiatalember szemvillantás alatt felpattan, s házról házra lead valamit, ami éppen sorra kerül. Átvizsgálni a szállítmány tartalmát nincs idő. Jut, ami jut.

Az események felpörögnek, az utca túlvégén lakók türelmetlenek, látatlanban feltételezik, hogy az jár jól, aki az elején lakik, vagy akinek fönn van valakije.

Mi elképedve nézzük, mennyi kacat is kerül le föntről. Karfa nélküli fotel, keret nélküli ágy (utóbb kiderült, amikor le akarta adni a családjának a fiatalember, mások inkább összetörték), ülőbútorok, nagyon elhasználtak. Néhány elektromos berendezés. Az egyik ütött-kopott hűtőt rácsatlakoztatjuk az áramra: legalábbis az égő világít benne.

Egy szépen öltözött cigány ember lép hozzám:

– Ez így nem való! Ezt így nem lett volna szabad csinálni – mondja.

Egy másik letorkollja:

– Az ember ne legyen nagyképű a szegénységben. Örüljön, ha kap valamit.

Senki sem elégedett

Általános a csalódottság. Itt is, ott is forr az indulat, durva szavak repkednek a levegőben. A kocsi még nem ért el az utca másik végére, s már jószerével semmi sincs rajta. A földről a gyerekek szedegetik össze a senkinek sem kellő apróságokat. Egy kirakót, pár mesés könyvet. Egyikükre rá is szól az anyjuk, minek hozzák haza azt a sok kacatot. De ő felveszi azt is, amelyiken az előbb biciklivel hajtott át egy férfi.
Margit csüggedt. Nem volt képes uralni a helyzetet, s a rakomány sem igen olyan volt, amire számított. Lehet, hogy majd a jövő heti?!

Az események vége felé megjelennek a Máltai segítői: módszeresen járják végig a házakat, a kárigényt írják össze...

ÉM-SZK 

<hr />]]>