Albert Flórián emlékére

Szombat reggel van, felkel az ország. Sokan munkába, piacra, vásárolni, plázázni indulnak. Van azonban egy kisebb tömeg, akik felkelnek, és furcsa, kissé szorongató érzés keríti őket hatalmukba. Nem kell munkába menni, itthon van a család is, pihenhetnek egész hétvégén, de valami mégsem ugyanaz. Megmosakszanak, elfogyasztják a reggeli kávéjukat egy szál cigaretta kíséretében, de mintha valami hiányozna. Megkérdezik feleségüket, hogy 2 cukrot tett-e bele, és egy kevés tejet, ahogy szokta, mire a hölgy furcsa arccal néz vissza, hogy egyáltalán hogyan feltételezhetnek ilyet, mikor évek óta ő készíti a reggeli kávét, és évek óta ugyanúgy. Akkor talán a cigaretta − gondolják magukban és felöltöznek. Felveszik a szövetkabátot, az öltönynadrágot, még talán egy nyakkendőt is felöltenek, és elindulnak. Metróra szállnak, a célállomás a Népliget. Nem, nem meccsre mennek, sokkal nagyobb dolog ez annál. A Népligethez érve leszállnak a metróról, elindulnak. Az aluljáróban megtört emberek, sokan köszöntik egymást, de nem a szokásos lelkesedéssel, hanem csak egy fejbiccentéssel. „Flórihoz?”- kérdezik, a válasz pedig természetesen „Igen’’… Mindenki szomorú, mindenkinél egy szál virág, akinél pedig nincs, az a virágbolt előtti kígyózó sorban foglal helyet. „Milyet adhatok?”- kérdezi a virágos néni, a válasz pedig mindenkitől az, hogy mindegy, csak fehér virága legyen. Aki csak arra téved, mindenki össze tudja tenni a képet- szomorú emberek, feketébe öltözve, zöld-fehér virággal és egy mécsessel a kezükben. Igen, Albert Flóri… Az aluljáróból kiérve feltűnik a szeretett stadion- oldalán egy hatalmas magyar zászlóval, a zászló mellett pedig egy arckép, előtte milliónyi mécses. Emberek tucatjai állnak meg, elhallgatnak, kalapjukat levéve, hátra tett kézzel néznek… csak néznek, talán gondolatok nélkül. Senki nem nevet, senki nem sír, valami borzongató csönd lepi el az utcát. Talán még a villamos is halkabban megy, tisztelegve a ’’Császár” emléke előtt.

A mécsesek alól egy Honvéd zászló tűnik elő. Igen, mert ez a nap nem a Fradiról szól. Ez a nap az egyetlen magyar aranylabdásé, aki magyarok millióinak okozott örömet. Röhögcsélő kissrácok tűnnek fel az utcán, de meglátva az emberek arcát, elhallgatnak, egy pillanatra megállnak a mécsesek előtt, és az arcképet nézve rájönnek, hogy ő bizony a Flóri bácsi, akiről nagyapa annyit mesélt. Kicsivel odébb, a járdán fekete kordon, mely a stadionba vezet. Szivárognak befelé az emberek, kifelé azonban nagyon kevesen jönnek. Végigmenve a fekete folyosón, hallva az éneket, egyre inkább erősödik bennük a gondolat, mely csak a stadionba érve, és a felravatalozott koporsót megpillantva tudatosul: „Flóri nincs többé.” A ravatal felé sétálnak, egyre inkább megtörve, egyre lassabban, mintha nem akarnák azt a szál rózsát elhelyezni a koporsó mellett. Mintha számukra ez a mozdulat jelentené az örök búcsút. Mintha azt gondolnák, hogy amíg nem helyezik el a virágot, addig, még egy nagyon kis ideig, él a ’’Császár’’.

Végül leteszik a virágot, leguggolva, egy pillanatra úgy maradva. Sokaknak ekkor csordul ki szeméből az első könnycsepp, majd felállnak, továbbmennek. Az emlékkönyvhöz járulnak, pár gondolatot belevetnek, Flóri bácsi pedig egészen bizonyosan elérzékenyül fentről figyelve azt a sok szépet-jót, amit emlékére írnak. És van magyarázat arra, hogy miért jönnek ki annyira kevesen. Az emlékkönyvet elhagyva kivétel nélkül mindenki megáll. Emlékeznek. Felnéznek az égre, aztán vissza a koporsóra. Nem, nincs többé. Nincs többé csípőre tett kéz, nincs többé a brazilok elleni cselsorozat, nincs többé élő aranylabdásunk, nincs többé a stadion névadója, nincs többé a ’’9-es’’. Lassan-lassan felfogják, még egy utolsó pillantás a koporsóra, és elindulnak. Néhányan megállnak, jegyet vesznek holnapra. Hátha Albert Flóri emlékére mutatnak valamit az aranylábú gyerekek. Lent az aluljáróban megállnak a szokásos kisfröccsre, de valamiért-a kávéhoz hasonlóan- az is más. De most már tudják, hogy mi hiányzik: A Flóri nincs benne!

Labancz Csaba