Sötétből fény

"Mint újságíró, várom is a karácsonyt, s tartok is tőle, amióta az Észak-Magyarország segítő akcióinak arca lettem a munkahelyemen."- Szalóczi Katalin jegyzete.Évről évre rám vár a feladat és a felelősség, hogy a sok megyénkbeli rászoruló közül javaslatot tegyek azokra, akik számára az aktuális karácsonyi akciónkat szervezzük. Aztán eljön a találkozás: a szembesülés a nehéz sorsokkal.

Otthonról elűzött anyákkal és gyermekeikkel, saját családjuknak nem kellő gyermekekkel, vagy olyanokkal, akik fogyatékosságuk okán otthon nem tudnak fejlődni. Megint más gyermekeknek van családjuk, egészségük, éppen csak olyan szegények, minta templom egere, s nemigen tudják, mert sosem élték meg, milyen a karácsony, a karácsonyvárás egy meghitt fészekben. Nem könnyű feldolgozni, még ennyi év tapasztalatával sem.

Olykor kicsit megkönnyebbülést jelent, ha kiírom magamból, legalább egy részét, ha átadom, továbbadom, megosztom az élményt. De így is marad bőven, ami nyomja a lelket. És akkor még ott a drukk is: vajon nem hat-e riasztólag a sok szomorú, igaz történet, legutóbb a vilmányi gyerekeké, nem lapoz-e az olvasó, mert csak megzavarja a karácsonyvárás szinte kötelező lelkesültségében.

Annyi a szegény, a rászoruló: akad-e aki segít az ismeretleneken? Nem marad-e pusztába kiáltott szó: „Segítsünk együtt!” Aztán betoppan az első adakozó. Majd még egy, s a többiek, egyre többen. Mások, főként, akik már ismernek, jó előre szóban biztosítanak: készülnek, ne aggódjak, időben hozzák az adományt, számíthatok rájuk. Néhány kolléga is észbe kap, persze-persze, ők is hoznak majd ezt-azt, csak épp nem jutott eddig eszükbe. Aztán beállítanak 2-3 hatalmas zsákkal. Csökkenni kezd a teher a lelken, az idő szorításában egyre inkább saját családom karácsonyára próbálok, próbálnék koncentrálni.

Az idei számunkra ha esik a hó, ha nem, fekete karácsony lesz: eggyel kevesebben ünneplünk ebben az évben. Karácsonyfát már évek óta nem veszünk: elhatározás, gyermek már nincs, a kivágott fát is sajnáljuk, még ha épp e célból ültették is. Az adventi koszorúnk szokott ilyenkor új díszbe öltözni, a piros helyett arany szalagba, a csonkig égett gyertyákat is aranyak váltják föl, s persze, azért kerül egy friss fenyőág a vázába, már csak az illat kedvéért is.

Nem hiányzik a karácsonyfa... hiányzik azonban valami más, talán titkon már gyermekkorom óta, de hogy tíz éve nagyon is, az bizonyos. Egy vesszőbetlehem, benne a (természetes anyagból készült, nem festett, nem csicsás) szent család, a három király, néhány állatka. Évek óta látom magam előtt, amint fenyőággal feldíszítve fénylik körötte a mécses. Ezt szeretném, ha körülállnánk karácsonykor. Csakhogy mind ez ideig hiába emlegettem e vágyamat a családomnak, hiába reménykedtem, hogy egyszer ez lesz az én karácsonyi meglepetésem. Meg is vettem volna már magamnak, ha meglátom, ha rátalálok. Leltem ugyan hasonlóra, legutóbb a BNV-n, de olyan áron kínálták, amit nem engedhettem meg magamnak. 

A vilmányi óvoda kiscsoportosainak szobájába lépve a szám is tátva maradt: ott volt a szent család, igaz, a falra applikálva, de pont akkora fi gurák, pont olyanok, mint álmaimban! Annyira elámultam, hogy ott is felejtettem pócurkámat, ahová letettem. Már bezárt az óvoda, amikor észrevettem a hiányt. Szerencsémre egy óvónő ott tartózkodott még, s beengedett. Épp az az óvónő, aki a csodás szent családot készítette! Félve előadtam: szeretném megrendelni nála a betlehememhez való fi gurákat, meg is neveztem az öszszeget, amennyit nekem megér. Egyrészt soknak tartotta, de mint mondta, csak nagyon ritkán csinál csuhéfi gurákat, pénzért pedig sosem. A múlt héten egy cipős dobozt hozott a postás. Benne a szent család, a három király és a betlehemi csillag. Amely onnan vezérelte őket, ahol nagyon nagy az ínség, oda, ahol nagy szüksége volt rá a léleknek.

- ÉM -