Nézőpont: Azt tudjuk, mit nem lehet

Mindenki, aki itt járt kormánytagként, tekintet nélkül arra, hogy éppen melyik kurzust képviselte, azt mondta: fantasztikus, azonnal tenni kell érte, hogy fennmaradjon, majd vagy semmi, vagy egy udvarias elutasító levél. Mindezt Barna György a miskolci Látványtár gazdája, alapítója mondja nem kevés keserűséggel. Kiss László jegyzete. A Győri kapuban látható tényleg lenyűgöző gyűjtemény, amiben népviseletektől kezdve, az ásványokon át, az ötvenes évek emlékeiig sok minden látható, mostanság sokszor szerepelt a sajtóban. Az ok egyszerű, ugyanis a magángyűjtemény sorsát szeretné létrehozója hosszabb távon is rendezni, a közösség, az ország javára, attól tartva joggal, ami ilyenkor történni szokott, hogy az alapító és a gyűjtő után következő időszak a széthullásról, a tárgyak eltűnéséről szokott szólni.

A gyűjtemény legfantasz tikusabb része az a több mint háromszáz tökéletes állapotban lévő eredeti restaurált népviselet, amelyhez fogható gazdagságú, bőségű és értékű hasonló gyűjtemény nincs az országban. Az alapító hosszasan tud mesélni arról hogy tűnnek el az országból a múltunk emlékei, amelyeket nyomott áron felvásárolnak, elvisznek. Ő ezt nem szeretné, és nem is érdekli az, hogy a gyűjteményből pénzt csináljon - nem ezért szánta rá az életét létrehozására. Hogy mit szeretne? Hogy maradjon meg együtt a gyűjtemény a jövőnek, az országnak, ezen a színvonalon, és erre kapjon valamilyen garanciát. A dolog mégsem úgy tűnik, hogy a happy end felé tartana és ennek az okai mondhatni tipikusak. Arról van szó, hogy ha valaki létrehoz valamit ami nem illeszkedik egy állam bürokratikus és érdekrendjébe, nem dugható be egyszerűen a skatulyáiba, fi ókjaiba, hiába ordítóan láthatóan közérdek a léte, a végkifejlet ritkán hoz jó megoldást. Mindenkire tartozik persze egy jelentős nemzeti érték elvesztésének felelőssége, de hol van az leírva egy jogszabályban, hogy kinek és mit kellene ilyenkor tenni? Csak arról van ezernyi fenyegető jogszabályunk, hogy mit nem lehet, nem szabad, ebben óriásiak vagyunk.

Minden döntéshozó rémálma az ilyen eset, amikor nincs jó megoldás az adott keretek között, ráadásul mindenki úgy érzi: miért éppen én lennék az illetékes? Hol van az leírva, hogy éppen én lennék, ráadásul amiben én vagyok egyértelműen, ott is jön a lékeken a víz rendesen. És ki az aki nekiugrik küzdeni egy ilyen folyamatban, áthágni vagy megváltoztatni szabályokat, harcolni akár az övéivel, saját politikus vagy döntéshozó társaival is, pusztán ezért, hogy majd az utókor… És persze ez Magyarország, ha túl vehemensen csinálja jó eséllyel még a végén meg is gyanúsítják, kapott valamit a műkincsekből… Már már fanatikusnak kell lenni hozzá, hogy valaki ezt végigcsinálja, „csak úgy” a jövőért, egy nemes célért.

Nem tudom mi lesz a Látványtár ügyének a vége. Túl optimista nem vagyok, de nem szeretnék reményt sem veszteni. Adott volt egy szenvedélyes és kitartó ember, aki létrehozott valamit, ami a maga nemében páratlan. Most az kerestetik, aki ezt képes megmenteni a jövőnek, nekünk.

- Kiss László -