„Ezt nekem találták ki!”

Miskolc - Nagy Éva négygyermekes édesanya: hogy Helga ne legyen egyke, „belement” a második gyerekbe...Nem akartunk mi nagy családot, jól elvoltunk azzal az eggyel. Én amúgy is munkamániás vagyok, de aztán Attila és Helga összefogott: jó lenne egy kistestvér. Lett egyből három, s így lett tökéletes - mondja Nagy Éva, akit Segítünk rovatunkból ismerhetnek olvasóink. (Sietve jegyezzük meg: a kis Gyöngyvér eddigi vizsgálatainak eredménye nem mutattak ki rosszindulatú elváltozást.) - Érdekes, hogy már iskolás koromban, ha műsorral készültünk, az anyaszerepeket mindig rám osztották. Máig nem értem, miért. Ugyanakkor egyre inkább kezdem úgy érezni: ezt nekem találták ki.

Amikor Évát az újabb riportra kértem, nem volt alkalmas a délelőtt. „A nagyikámat kell orvoshoz vinnem”, szabódott. Most visszatérek erre: „Nincs a családban, aki jobban ráér?!” - Attila dolgozik, én vagyok itt, aki vagyok, A nagyikám 79 éves, rászorul a segítségre. Ezúttal azonban másként alakult a program, viszont helyette elintéztem sok minden mást. Az édesapám nagybeteg, naponta kell kötözni, én látom el, váltva Attilával. S ha már megyünk, ebédet is viszünk nekik - sorolja Éva. (Megjegyezzük: Éva most végezte el a középszintű jelnyelvi tanfolyamot, középfokú vizsgára készül belőle, emellett Gyöngyvért hetente hordja kórházi kezelésre, kétnaponta tornáztatják a kicsiket egy meghatározott módszer szerint .)

Arról kérdem, voltak-e az „indulásnál” gyermeknevelési elvei. 

- Hogyne! - nevet Éva. - A legfőbb az volt, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, amiket az én anyám velem. Mostanában döbbenek rá: én mindenből kimaradtam. Úgy terveztem, hogy nálunk lesznek ugyan határok, de azokat közös megegyezéssel húzzuk meg. Ezt Helgával tartom is. Ő épp most van a szárnybontogató korban, néha nem megfelelő a hangnem, ilyenkor igyekszem nem azonnal reagálni, s visszaidézem, milyen is volt tizenévesnek lenni. Talán nem eléggé bizalmas velem, szerencsére a nagymamáival igen. Ugyanakkor a mondataiból, a mozdulataiból visszaköszönnek az én mondataim és a mozdulataim, ebből azt szűröm le, valamit csak jól csinálok.

Mialatt beszélgetünk, a három kicsi egyfolytában nyüzsög, majszolják az anyjuk sütötte friss kakaós csigákat, jut belőle a szőnyegre, az újonnan felöltött ruhára, de sem Éva, sem a párja nem billen ki nyugalmából.

- Nálunk ez a megszokott. Az egész nap pakolásból áll. Ám attól függetlenül, hogy ilyen majrézós ak, nyüzsgősek, nagyon jók az én gyerekeim. Valamelyik reggel kicsit tovább aludtam, Attila odahozta hozzám őket. Odabújtak, simogattak, nyalogattak, csak úgy áradt belőlük a szeretet - mondja Éva kicsit arra is válaszul, miből meríti az erejét. S miből merített a nagyon nehéz időkben?

- A kórházban csak azokkal az anyukákkal szoktam beszélgetni, akik hasonlóan pozitívan gondolkodnak. Aki benne van, az megtapasztalhatja: amíg az anya bízik, addig van reménye a gyermeknek. Ahol mi voltunk, ott nem ritka a gyermekhalál. Azt nagyon nem szeretem, amikor meghalnak a gyerekek - mondja Éva, s ez az a pillanat, amikor a mosoly lehervad az arcáról, s elerednek a könnyei. Míg kimegy rendbe szedni magát, a párját kérdezzük: milyen anya Éva.

- Jó anya - szögezi le. A visszatérő Éva hozzáteszi:

- De kell hozzá egy ilyen apa, mint Attila. És egy ilyen család, beleértve a két nagymamát.

Szalóczi Katalin