Nézőpont: Szupermen és a parkolás

Egy ismerősöm meséli parkolási ügyét. Megvette a cetlit az automatából és késve ért vissza. Pontosan egy perccel csúszott meg a türelmi idő lejárta után. Megbüntették. Kiss László jegyzete.

De szívós honpolgár lévén, fogást keresett az ügyén. Ki garantálja neki, hogy a parkolóórák jól járnak, hitelesítettek, azaz egy perc is lehet bírságalap. Azután kiásta, hogy mik a parkolódíj beszedhetőségének feltételei, és úgy találta, hogy ahol megbüntették, ez nem felelt meg ennek. Ettől persze még fizetett, de nem is ezért csinálja az egészet.

Hanem az elvekért. Hogy változzon a rendszer. No nem a parkolási, hanem az félbalkáni szisztéma, ami nálunk működik már jó régóta, stabil történelmi alapokon nyugodva. Ennek lényege ugye, hogy az állampolgár nem megy szívósan az igaza után sose, azaz nem is kell semmilyen szolgáltatást, vagy állami funkciót úgy működtetni, hogy az valóban megfeleljen minden ízében a jogszerűség és az igazságosság, valamint a méltányosság elveinek. Nem megy utána, mert egyrészt nem hisz abban, hogy ennek eredménye lenne. Másrészt mi, egyszerű honpolgárok is aktív részesei vagyunk kisebb-nagyobb stikliknek, sumákságoknak, tehát ezt egyfajta üzletként fogjuk fel. A példánkra vetítve: ti megszívattok ezzel az egy perccel, én megszívatlak benneteket a rokkantkártyával.

Persze messze nem mindenkire érvényes ez. Vannak a tisztességes, hétköznapi módon élhetetlennek nevezettembertársaink, akik a foguk között szentségelve tűrik a helyzetet, de nem tesznek semmit. És hát van az a csekély kisebbség, akik elkezdenek levelezni, protestálni, mint a barátom. Őket vagy őrültnek, megszállottnak vagy összeférhetetlennek szokták tartani. De az alapkérdés persze nem ez, hanem az hogy van-e értelme tényleg az ilyen szélmalomharcnak tűnő vállalkozásoknak? Változik, változhat-e valami?

Érdekes lenne megvizsgálni, hogy itt, Európában vajon merre tartanak az önként vállalt rend, valamint az állampolgári öntudat, tájékozottság és bátorság tekintetében a társadalmak? Vajon mi fejlődünk lassanként felzárkózva a nyugathoz, vagy ők süllyednek, romlanak hozzánk, vagy mindkettő zajlik és valahol középen majd egyszer találkozunk. Ma erre nincs válasz, mert a valaha stabilnak hitt társadalmi értékrendek válságában élünk. Lehet apró adalék, de mindenesetre az megfi gyelhető, hogy egy külföldi cég másként viselkedik itt nálunk, mint otthon. Tudja pontosan, hogy amit itt megtehet, azt otthon nem. De ez valahol azonban hat a mélyben is a gondolkodásmódra, a teljes vállalati kultúrára: otthon is.

Az is mélyen elgondolkodtató, és nem túl jó jel, hogy az amerikai filmipar kedvenc alapsztorija a jogaiért harcoló kisember, mint hétköznapi hős és a végén általában győz is a civil erő. Ilyen fi lmekkel itthon nem találkozni, az utolsó hasonló alkotásokat a döglődő szocializmus éveiben láthattunk. Pedig jól jönne nekünk egy hazai Szupermen, aki félig ügyvéd lenne, félig szabadságharcos, félig Teréz anya. Csak félő, hogy egy-kettő egy pártvezér lenne belőle…

- Kiss László -