Meghívta színházba a „szülőfaluját”

Miskolc - Nemcsák Károly színművész – Érdemes Művész, Jászai Mari Díjas – a budapesti József Attila Színház igazgatója megyénk szülötte.- A minap hallottam a sárga buszon: „Karcsi annyi színházjegyet küldött, hogy minden mocsolyási elmehessen, aki csak akar.”

Nem először küldtem színházjegyeket Kisgyőrbe, amely úgy összetartozik Mocsolyással, mint nagytestvér a kistestvérrel, máskor is voltak egy busznyian. Szeretném, ha a szülőfalumból minél többen eljönnének, s megnéznék Hunyady Sándor: „Fekete szárú cseresznyé”-jét, amelyben én is játszom.

- Mit jelent önnek Mocsolyás?

A szülőfalumat. Húszéves koromig ott éltem, az életem része. Mocsolyás jelenti mindazokat az embereket, akikkel életem első, erőteljesen meghatározó szakaszában együtt éltem, akikkel együtt nőttem fel.

- Igen, de vannak, akik ezt magukkal hurcolják bár, de lezárják, mint életük egy szakaszát. Ön pedig folyamatosan tartja a kapcsolatot, s mondhatni rendszeresen visszajár.

Hát én nem olyan vagyok, én azt el sem tudom képzelni, hogy lezárjam. Meglehet, maradi beállítottságú vagyok. Számomra olyan feltöltődést jelent, ha hazamegyek, amihez foghatót máshol nem kaphatok meg. Ha tehetném, jóval többet hazajárnék.

- Néhány évvel ezelőtt, az egykori mocsolyási kis, osztatlan iskola jubileumi ünnepségén önt, mint az iskola egykori tanulóját kérték fel egy szavalatra. El is kezdte, de nem jutott el a végére: elkönnyezte magát...

Egy ilyen helyzetben, amikor oly sok minden kavarog az ember lelkében, még megszólalni is nehéz, noha tudja, hogy az emberek egy része produkcióra vár. Nem lehet tudni előre, hogy miként sül el... Hasonló helyzet volt, amikor helyt kellett állnom a színpadon, játszanom kellett, amikor édesapám halálhírét vettem. Persze, tudom, nem én vagyok az egyetlen színész, vagy akár „civil” ember akivel ilyen megesett...

- Azt is hallottam a sárga buszon, hogy egy kedves családi barátját megbízta azzal: ha valaki meghalna a faluból, nyomban értesítse, mert legyen az bárki, ha csak teheti, eljön a temetésére.

Mi úgy nőttünk fel, ezt kívánja a tisztesség: aki együtt élt velünk, azt közösen búcsúztatjuk el.

- Azt mesélik, szép háza, kertje van, de ott minden magán viseli a saját keze nyomát. És tudjuk: annak idején dolgozott a Mocsolyás-telepi erdőgazdaságnál, majd díszletező volt a Miskolci Nemzeti Színházban.

Szívesen végzek kétkezi munkát, kiszabadít a napi őrült körforgásból. Én büszke vagyok rá, hogy sok mindent magam is meg tudok oldani.

- Két fia van: mennyiben követik az apjukat?

Ők másabbak, de más a környezet is, amelyben felnőnek. Számomra meghatározó volt a természet közelsége. Meglehet, idősebb korukban ők is több mindenben hasonlítanak majd rám.

- December 20-án este felgördül a függöny. Nem befolyásolja majd a játékban „Veliszav-ljevics Dusánt”, hogy félszáz falubelije előtt játszik?

Megpróbálom magam függetleníteni tőle – a szakmámmal jár. Abban biztos lehet: nem fogok „kinézni” rájuk, de úgyis tudom, hogy hol ülnek, s hogy ott vannak.

- Szalóczi Katalin -