Nézőpont: A lila tehén és a lakásbérlet

Egy ismerősöm Svájcban bérel most egy lakást, mert ott dolgozik. A lakásbérlés nem olyan egyszerű, mint nálunk, ahol ugye, felkeressük a címet, amelyet tudunk valahonnan, és utána ha megalkudtunk, indulhat a menet, előleggel, letéttel, papírral vagy anélkül, esete válogatja. Nos ez a lila tehenek hazájában kissé bonyolultabb. Kiss László jegyzete.Ha volt előző bérlés, kell a bérbeadótól ajánlás – volt-e törés – zúzás, hajnali házibuli, késve fizetés vagy sem – ha nem volt, akkor különféle igazolások keresetről, állásról, magyarán, hogy van-e megfelelő egzisztencia. Mielőtt azt hinnénk, hogy Svájc egy bérlőellenes ország, tudni kell, hogy a bérbeadót ugyanilyen kötelezettségek terhelik, elő van írva például, hogy mennyi időnként mit kell cserélnie a lakásban, hogy ne pusztuljon le a kecó. Mindezt hatóságok is ellenőrzik, hogy korrekt, megbízható, biztonságos legyen a lakásbérleti piac. Jó, persze mindezt körülbelül hatszázezer forint lakbérért, no de a fizetést se azzal a marokkal mérik mint nálunk.

Rögtön eszembe jutott a barátom esete, aki Pesten adott ki egy lakást, amelyet a rafkós bérlő azonnal továbbadott egy csapatnyi vidám diáknak, szolid pár száz százalékos haszonnal. Épp akkor kezdték leamortizálni az ingatlant, amikor rájuk lett küldve egy verőember, mert hatósághoz fordulni ugyan kinek jutna eszébe. Kíváncsi vagyok, vajon ez a svájci módi nálunk működne-e. Valószínűleg nem, mert mi megoldanánk okosban. Megegyeznénk a bérbeadóval, hogy nem kell csereberélni azt a csaptelepet, inkább majd kevesebb lesz a lakbér – na nem papíron – ajánlást meg a hülye is tud szerezni, amennyit csak akar, ha kell, még ékesszólóan bizonygató tanúkkal is.

De azért a rend iránti vágy mélyen bennünk van, mert mindenki sóhajtozik, milyen jó is lenne úgy svájci módon élni. Vajon menne-e? Ilyenkor a baráti társaságban jönnek a jó röhögős sztorik arról, milyenek is vagyunk mi. Hogy képtelenek erre, merthogy a vérünkben van a slamposság, a kiskapu-keresés, mindenfajta szabályrendszer kikerülése – legalább egy kicsit. Meg a nyugat-kelet, mediterrán-észak ellentét. Mert azt, azért mindenki láthatta például az Adria partján, vagy a görögöknél, hogy hát a rendszeretet, az mintha a napsütés melegének növekedésével egyenes arányban csökkenne. Hol állunk mi ezen a skálán?

Szeretjük mi alapvetően rendet – hiszen gyönyörűek a kertjeink, és például ha a szép kerítésekről albumot kellene nyitni, tuti Magyarországot javasolnám mintának. De a kerítések akár jelképek is lehetnének, olyan élesen elválik a magán és a közös iránti érzett felelősségérzet. Akinek van egy szép háza, körömollóval nyírott füve, szép kerítése, még szívbaj nélkül kihajít egy hűtőt ez erdő szélén, vagy rögvest megkérdezi a szakit, hogy számla nélkül mennyi lenne a meló. Biztos, hogy benne van ebben vastagon, hogy sok évtizeden át, miközben a közös tulajdon elsőbbségét éltük meg, azt láttuk, azzal törődnek a legkevésbé. De hát itt van több új nemzedék, amely ezt nem élte meg, és egyre többen élnek dolgoznak tanulnak Európa-szerte. Vajon ők mit hoznak haza? Változnak-e és ez a változás hazajön-e majd velük? A fiatalokat nézve optimista vagyok: ők mást akarnak, és tudják, ehhez nem bezárkózni, hanem nyitni kell a világra.

- Kiss László -