Don Giovanni Miskolcon - "Öröklétet ígér a pillanatért"

Miskolc - A rendező Mozart hőséről: aki a puskacső elé áll, azt átfúrja a golyó.Don Giovannit megmagyarázhatatlan erő hajtja egyik nőtől a másikig. Egy végzetes éjszakán megöli a lányát védő apát, akinek bosszúja elől nem menekülhet. Mozart operáját Szabó Máté állítja színpadra. A bemutató pénteken este 7 órától a Miskolci Nemzeti színházban. A rendezőt kérdeztük.

- Említette egyszer: jegyzetekkel készül erre a rendezésre, „kiírja" magából, amit a Don Giovanniról gondol. Mire jutott ezzel a történettel?

Szabó Máté: Ugyanaz a kérdés foglalkoztat egy jó ideje, bármit rendezek: lehet-e humanizálni az ösztönt. Ez az opera a leginkább alkalmas rá, hogy erről gondolkodjunk és beszéljünk. Don Giovanni különösségét valóban csak a zseniális Mozart-i zenei közeg képes megmutatni, ehhez pusztán a színjáték kevés. Don Giovanni mindent akar, és ezt rendkívül magas szinten űzi. Olyan, mint egy fekete lyuk: mindent magába szippant maga körül. Ebbe a mindent akarásba bele kell tartozzon a pusztulás is – aki a puskacső elé áll, azt átfúrja a golyó. Innen véges a perc, amire eddig volt idő, mostantól nincs tovább. Itt van egyfelől a halálvágy, a végzett elfogadása, másfelől a komor téma kapcsán megjelenő nagyon szemtelen, szabados vígjátéki gondolkodás.

- Nincs egyedül azzal a véleménnyel, hogy Mozart zenéje teszi a világ legfontosabb Don Juan-történetévé ezt az operát. Ön szerint miért?

Szabó Máté: Nekem ez sokat jelentett, a történet megértésében is. Don Giovanni zeneileg nem túl bonyolult szereplőként van jelen ebben a műben, de ami a létezése által és általa teremtődik, az mégis bonyolult: emberi kapcsolatok sűrű szövedéke tárul fel a szemünk előtt. Ahol komolyan akarjuk venni, saját magát sem veszi komolyan. Igazi tételáriája tulajdonképpen egy mondat: nem érhet az a szégyen, hogy gyáva voltam én – vagyis nem tér ki előle, elvállalja a sorsát. Aki felgyújtja magát, az szénné ég.

- Ki ez az ember?

Szabó Máté: Kicsit olyan, mint a csecsemő, abban a korszakában, amikor teljesen mindegy, hogy az milyen mell, a lényeg, hogy mellet kapjon. Nincs meg a kötődése, egyszerűen éhes és mohó. Ha arra keressük a választ, mitől csábító, szerintem attól, hogy a magányából kitekintő ember a hűséget, az erkölcsiséget, a hosszú távra szólót próbálja belegyömöszölni a vágyaiba. Don Giovanni az érzéki találkozás reményében pont azt ígéri, amire a másik vágyik: az öröklétet a pillanatért. Ez nagyon színházszerű: megjátszik valamit. Hitelesen. Megadja az illúziót. És aztán egyedül hagy.

- Ezek nem ilyen nagyon huszadik századi magyarázat? Lehet, hogy Don Giovanni egyszerűen csak a hódító spanyol kalandor gátlástalan és erkölcstelen típusa.

Szabó Máté: Nekem is az a gyanúm, hogy valójában sokkal kevésbé misztikus figura, mint amilyenné tettük, de valamiért mégis nagy teret bitorolt el magának az előző századok filozófiájában. Határozottan velünk van az erről való beszélni akarás kényszere.

- Miért érdekes az Ön számára, hogy lehet-e az ösztönt humanizálni?

Szabó Máté: Az a kérdés, hogy tekinthetjük-e magunkat igazából teljes embernek, ha lemondunk a mindent akarás ösztönéről, ha elfojtjuk ezt magunkban. Erre a dilemmára vagy-vagy alapon születik a válasz: az ember vagy szabadjára engedi az ösztöneit és kizáratik a társadalomból, vagy olyanná válik, mint azok mind, akik részei a társadalomnak, de szenvednek az ösztönösség hiányától.

- Ez az élet problémája.

Szabó Máté: Ez nagyon emberi probléma. Don Giovanni számára ez nem létező kérdés, a vád, amit vele szemben megfogalmaz a társadalom az ő nézőpontjából nem értelmes: ő nem erkölcsi lény, nem pártoló tagja a társadalomnak.

- Az Ön válasza mi: az ösztönök vezérelte élet, vagy az elfojtás a helyes sorsválasztás?

Szabó Máté: Eszmei alapon a Don Giovanni-féle irány.

- A Don Giovanni nagyon gyakran játszott opera – mi teszi ezt az előadást az Ön előadásává?

Szabó Máté: Zenés színházat rendezek. Az a sajátossága, hogy olyan teret hoztunk létre a tervezővel, ami utal egy majdani előadásra, de nem a kész előadás akar lenni, hanem az előadással való foglalkozás. A szemlélődés az, amit szemlélünk. A próbák is addig igazán izgalmasak, amíg mindenki egy elképzelt ügy körül ül, nincs jelmez és díszlet. Amint konkretizálódnak a dolgok, a végtelen hirtelen beszűkül. Ezzel játszunk ebben az előadásban, ez a sajátossága. Az alapvető díszlet a nők – bármi történik, mindig jelen vannak.

- Bujdos Attila -