Ki lesz a Kilátó díjas? - „Esendő állapot: egyedül van önmagával"

Miskolc - A színész útja: „Akkor sikerül, ha valamit belülről találok meg egy szerepben". Interjú Simkó Katalin színművésszel.Komoly drámai erővel van jelen egészen kis szerepekben is: kiköveteli a figyelmet A tanítónő előadásában, és a Rosmersholm-ban. És övé az évad egyik legfontosabb női szerepe: ő Marie Georg Büchner Woyzeck-jében. Simkó Katalin azt mondja: alakítja a szerep. Arra készteti, hogy elgondolkodjék a saját életéről. Sok mindenre rájön, letisztulnak a dolgok.

- Ez az első évada a Miskolci Nemzeti Színházban. Hogy érzi itt magát?

Simkó Katalin: Érdekes, új világ. Korábban elsősorban saját korosztályombeliekkel dolgoztam, szinte baráti társaságokkal. Nekem ez nagy váltás: bekerülni egy ekkora színházba, ahol sokféle generáció van jelen, rengeteg ember, számtalan gondolkodásmód. Ezek másmilyen benyomások. De egyáltalán nem bánom. Meg kell ismerni új dolgokat.

- Mi volt a legfontosabb, amit itt megismert?

Simkó Katalin: Jó érzés, hogy bizonyos emberekhez közelebb kerültem.

- Kifejezetten szépen indult a pályája: a Katona József Színházban, Ibsen Vadkacsájában figyelt fel önre a kritika. Később is jó iskolái voltak, fontos alternatív műhelyekben fordult meg: dolgozott Balázs Zoltánnal a Maladype Színházban, Horváth Csabával a Forte társulatában. Hogyan érzi: helyén van ebben az évadban? Olyasmit csinál itt, amiben igazán meg tud mutatkozni?

Simkó Katalin: Mindennek örülök, amit ebben az évadban itt csináltam. Játszom A tanítónőben, a Rosmersholmban, a Kokainfutár című beavatószínházban, a Cyber Cyrano tantermi előadásában, beugró vagyok A négyszögletű kerek erdő című mesejátékban. Többen kérdezték tőlem, nem rossz-e, hogy most kis szerepeket is játszom. Ezen a pályán eltolódtak az arányok. Korábban nem volt kérdés, hogy aki elvégezte a főiskolát, lett-e állása, legfeljebb az nem volt egyértelmű, hogy hol. Ma már ez nem így van. Az elmúlt években én is megtapasztaltam, milyen, amikor semmi nincs. Most el vagyok látva munkával. A színházban közösen hozunk létre valamit. Közös ügy. Van, akinek kisebb feladata van, másoknak nagyobb. A tanítónőben és a Rosemersholm-ban is nagyon szívesen teszem a dolgom és szívesen figyelem az egészet, ahogyan működik. Fontos tapasztalatok ezek. A Woyzeckben Marie pedig igazi súlyos szerep, igen nagy munka.

- És a nézőjeként biztos vagyok benne, hogy komoly fizikai és lelki igénybevétellel járó munka. Olyan nőt játszik, akiért egy férfi minden megaláztatást vállal, és aki mellett Marie nem képes kitartani. Ezt a szerepet eljátszani technika, vagy lélekkel megélt alakítás?

Simkó Katalin: Nem merném állítani, hogy kellő technikai tudás birtokában vagyok. Ösztönösen tudom megérezni: akkor sikerül, ha valamit belülről találok meg egy szerepben, idegállapotban, érzésben, gondolatban.

- Úgy gondolnám, hogy ez jó: ez a színészet.

Simkó Katalin: Van, aki ezt szereti. Van, aki kevésbé.

- De ön se szenved tőle?

Simkó Katalin: Magamtól azért szenvedek, mert nehezen jövök rá dolgokra. Megküzdök vele, milyen gondolat és szándék rejlik egy-egy mondat mögött, miből születik egy-egy szituáció. Abban tudok utat találni, ami a szövegről az eszembe jut, amit csak én tudok, ami az én titkom. Lehet, semmi köze az előadáshoz, de az érzete ugyanaz, mint ami abban a másodpercben a színpadon történik velem. Ha nem találok ilyet, akkor bajban vagyok. Ebben az előadásban és ebben a szerepben, Marie helyzetében, a teljes magány az egyik meghatározó érzés. Esendő állapot: egyedül van önmagával. Nincs kibe megkapaszkodnia. Woyzeck-hez mélyen kötődik, a férfi is hozzá, mégis el vannak zárva egymástól a saját magányukba. Ők az a kisgyerek, akiről a végén a mese szól. Mindannyian megpróbáljuk valahogyan meghatározni a saját önazonosságunkat. Valaki elsősorban az anyaságán keresztül, valaki a hivatása által, valaki egész másból... Úgy gondolom, ez a nő elsődlegesen a saját nőiségén keresztül képes összerakni önmagát. Hogy arra miként reflektál a külvilág. Büchner ezt sokat feszegeti más darabjában is: ki vagyok én? A tükör fontos, ki van emelve a megírt darabban. Ezt persze nem kell erőltetetten megmutatni, csak jó tudni róla. A magányos embernek pedig különleges kapcsolata van a tükörrel. Legyen az maga a konkrét tárgy, vagy egy másik ember hozzám való viszonya.

- Nekem a személyesség jut az eszembe erről az alakításáról: nem érzem, hogy bárkihez hasonlítanom kellene, ahogyan játszik. Ez a Marie: ön.

Simkó Katalin: Amikor megkaptam ezt a szerepet, bevallom, nagyon meglepődtem. Az első benyomásom az volt, hogy Marie könnyűvérű nő. Hogyan tudom ezt megcsinálni!? Hálás vagyok a rendezőnek, Béres Attilának, amiért azt mondta: ő olyan, mint te. Emlékszem, egyszer azt mondtam: szerintem Marie félig-meddig szuicid alkat. Ő azt válaszolta: csak annyira szuicid, mint te. Aztán később azt is gondoltam, igen, talán az, de sosem lenne elég ereje önmagától véget vetni az életének. A személyiségének egy bizonyos része pedig nagyon nagy erővel kapaszkodik az életbe. Minden áron ki akar jutni a sötétségből a fényre. Ki akar törni a fullasztó, kilátástalan élethelyzetből. Végletesen kétségbeesett állapotban van. Szabadulni akar. A szabadulás útja abban a pillanatban egy másik férfi. Ezt a nőt nem állítja meg a morális rend, hanem elsodorja a forró vére. Amikor az ösztöni erők győzedelmeskednek, nincs kérdés, nincs döntési lehetőség, a határvonalak elmosódnak, az ember egyszerűen behódol nekik. Ez a viselkedésmód éntőlem viszonylag távol áll. A nőiségből fakadó pusztító belső konfliktusok, az elviselhetetlenségig fokozódó testi-lelki vonzalom, a reménytelenség érzete, vagy a valláshoz kötődő viszonyom viszont éppen nagyon aktuális az életemben. Úgyhogy lassanként egyre inkább úgy éreztem, hogy nagyon sok közöm van Marie-hoz. Ebben a darabban az ösztön világa ütközik össze az erkölcs világával. Egyébként az az érzésem, hogy az író, Georg Büchner mintha olyan nőalakot akart volna teremteni, amelyben minden női vonás megtalálható: a gyermeki tisztaság, a szenvedély, az anyaság. Érdekes az is: minden szereplőnek nagyon-nagyon hasonló gondolatok járnak a fejében. Az egész szöveg annyira expresszív, olyan álomszerű, hogy néha azt hiszem, ezek az emberek csak álmot látnak. Kínzó, rossz álmot.

- Alakítja-e önt a szerep, miközben ön alakítja ezt a szerepet?

Simkó Katalin: Elgondolkodom a saját életemen: mindaz, ami velem történt, történhetett volna másként? Sok mindenre rájövök, letisztulnak a dolgok. És fontos a színházi tapasztalat: megismerkedni addig idegen emberekkel. Rettenetesen izgulok minden egyes Woyzeck-előadás előtt. Nekem ez nagyon nagy feladata. Sokszor érzem azt, mintha soha nem csináltam volna még.

- Bujdos Attila -

Kilátó Díj. Kié lesz?

Interjúsorozatunkban a Kilátó Díjra jelölt színművészeket mutatjuk be.

A Miskolci Nemzeti Színház évadzáró társulati ülésén adják majd át az évad ifjú színészének a tavalyi évadban alapított Kilátó Díjat.

Az elismerésre a miskolci teátrum tizenkét fiatal művésze jelölt, azonban arról, hogy ki kapja meg a díjat, nemcsak a társulat dönt majd, hanem a publikum és az Észak-Magyarország olvasói is.

Idén nemcsak színészre, hanem bizonyos alakításokra is lehet voksolni. Kísérjék figyelemmel az interjúkat, és május végén szavazzanak!