Kilátó-díj - Brassai Tóth János: "Odaadják egymásnak az időt, amit erre szántak"

Miskolc - Fityegés. Várakozás. Jövés-menés. Találkozások. Beszólni az egészbe. Pályakép, az elejéről. Interjú: Brassai Tóth János végzős színművészeti egyetemistával, színművésszel.„Nem túl bonyolult dolgokat keresünk, egyfajta nyugodtságot, szeretetet, valamiféle biztonságot. Az embernek ilyenre van legfőképpen szüksége. És jó történetekre, amiket a színház elmesélhet.” Brassai Tóth János utazásról, elvágyódásról, szakmáról. Interjúnk.

- Milyen évada volt? Levezető év az egyetem végén? Átkötés a színészi pályára?

Brassai Tóth János: Nem nevezném laza levezető évnek. Elég sokat dolgoztunk, Budapesten és Miskolcon. Az egyetem is adott munkát, és mi magunk is hoztunk létre előadást, saját kedvünkre. Izgalmas, kimerítő és minden szempontból tanulságos volt.

- Mitől volt kimerítő, és mi volt benne a tanulságos?

Brassai Tóth János: Kimerítő az utazás és a szervezés volt. Ez mind a színházi munkától veszi el az energiát. Tanulságos pedig? Először dolgozhattunk igazán önállóan. Megtapasztalhattuk, milyen a saját színészi játékunkért felelősséget vállalni.

- Árulja el, milyen érzés ez önnek.

Brassai Tóth János: Szeretek felelősséget vállalni. Mindannyian erre vágytunk, régóta. Jó érzés, hogy már nemcsak a tanárainknak játszunk, igazi nézőket látni a nézőtéren, akik bejöttek a színházba, vártak valamit az előadástól, és talán valamit kaptak is. Ez a színház értelme: a néző, az előadás közvetítésével találkozni tud a színésszel. Elmagányosodó világban élünk, egyre kevesebb színtere marad az életünkben az igazi találkozásnak. Kokics Péter csinálja a Kilépő című játékot a színházban – ez például igazi találkozás: az emberek a gondjaikról elfeledkezve, felszabadultan odaadják egymásnak az időt, amit erre szántak. Gyerekek és felnőttek együtt játszanak, mint ha nem is lenne más dolguk az életben. Szerintem ez csodálatos. Minél több ilyen kellene.

- Mit tudott ön a közönségnek adni?

Brassai Tóth János: Jó kérdés… Nem tudom, mit tudtam adni. Azt tudom, mit szerettem volna. Eléggé sokféle munkában vettem részt. Azt hiszem, a legfontosabb ebből a szempontból a Kövek című tantermi színházi előadás – a legtöbbet ezzel tudtunk adni. De lehet, azért mondom ezt, mert itt végig látjuk a nézőinket, végig kapcsolatban vagyunk velük.

- Nagyobb a felület színészként is megmutatkoznia, mint például a Parasztoperában, ahol néma szereplőként van jelen.

Brassai Tóth János: Végig kapjuk a visszajelzéseket és látjuk, milyen az iskolai osztály, amikor bejövünk a terembe, és milyen, amikor vége az előadásnak. Jó látni, ha hatottunk rájuk. A Parasztoperában valóban kicsi felületen mutatkozhatom meg, mégis szeretem játszani ezt a szerepet, mert a próbák folyamán és az előadás során eléggé részletes képet sikerült alkotnom erről a figuráról. Tanulságos volt, hogy egy alig látható helyzetben mennyi mindent tudok ábrázolni úgy, hogy észrevegyék. Mert sokszor érzem, észreveszik.

- Ki ez az ember?

Brassai Tóth János: Egy vidéki fiú. Dolgozik a gazdáinál. Nem nagyra törő, nem különösen okos. De rettenetesen jóindulatú. És prűd. Amikor Tündérke lelepleződik, a fiú a nő férjével (Feri, lelkész) azonosul, és elítéli a félrelépésért Tündérkét.

- Nem is mérlegeli, hogy a férj is lehet hibás? Nem törődött a feleségével.

Brassai Tóth János: Mindent csak a szép oldaláról akar látni. A naivitása veszélyes. Az előadás végén a halál allegóriájaként jelenek meg – ahogyan az egész történet magában rejti a halált, ennek a fiúnak a személyiségében benne rejlik a veszély, végső soron a halál.

- Azért találták ki ezt a szereplőt, hogy a történetet gazdagítsa?

Brassai Tóth János: Nagy szabadságot kaptam Rusznyák Gábor rendezőtől, hogy egyáltalán ki legyen ez a karakter. Hirtelen nem is tudtam mit kezdeni ezzel a szabadsággal, hiszen egyébként a Parasztoperában minden, a részletekbe menően lekottázott. Komoly feladat volt kitalálni, hogy ez a kis szerep illeszkedjen az egészhez. Lépésről lépésre haladtunk az építkezésben.

- Frontátvonulás címmel készítettek előadást – Cseh Tamás egykori műsorát vitték színre egyetemi osztálytársaival, Tóth Andrással és Zoltán Áronnal. Mi tette időszerűvé az önök számára ezt a művet?

Brassai Tóth János: Szeretem Cseh Tamás munkáit, szeretem a Frontátvonulást is. Sok mindent megérthetünk a múltból, a szüleink világáról. Hogyan voltak az élettel, amikor annyi idősek voltak, mint most mi. Megdöbbentő a hasonlóság az ő problémáik és a mi problémáink között.

- Tényleg létezik ilyen összefüggés? Nemcsak belelátják?

Brassai Tóth János: A Frontátvonulás témája a várakozás. Mi, mai huszonévesek is elkezdjük építeni az életünket, felelősséget vállalunk. És mégis, ebben a helykeresésben mi is várunk még vonatokat. A mi kérdésünk is ez: maradjunk itthon, vagy utazzunk el valahová. Lényegében majdnem mindegy, hová. Ez rendkívül érzékeny része a mi életünknek is. Nem véletlenül emlegetik Londont a második legnagyobb magyar városként.

- De a két kor nagyon különbözik: amikor Cseh Tamás műsora született, 1979-ben, az volt az általános érzés, hogy örökké ez lesz, semmi nem képes változtatni azon az életen. Csak a csoda. Ezt hogyan lehet megérteni ma, amikor egy másik élet választása természetes lehetőség?

Brassai Tóth János: A kérdés kortalan: benne tud-e maradni a helyzetében az ember, vállalja-e mindazt, ami azzal jár, vagy elmenekül. A menekülést nem rosszallóan mondom – nem tudom elítélni a választásáért, aki elmegy az országból.

- Kell egyébként ítéletet hozni?

Brassai Tóth János: Isten ments!

- Ha ez a szülei generációjának a története, mit gondol arról a korról?

Brassai Tóth János: A hangulata az érdekes. És ebben is felfedezni vélem a hasonlóságot. A fura fityegést – az egész generációnk fityeg. Ez azon is múlik, hogy az előttünk lévő generációk hogyan alakították a mi világunkat. És múlik rajtunk is. A kilátástalanság ma talán bonyolultabban van jelen, de jelen van. Ahogyan a keresés is: nem túl bonyolult dolgokat keresünk, egyfajta nyugodtságot, szeretetet, valamiféle biztonságot. Az embernek ilyenre van legfőképpen szüksége. És jó történetekre, amiket a színház elmesélhet. Mivel rengeteget utazom, gyakran használom a telekocsi rendszert. Különböző, nálam idősebb emberekkel zár össze a sors ezekre a két órákra. Belelátok az életükbe. Kiderül, honnan, hová és miért mennek. Látom, hogy nincs igazán talaj a talpuk alatt. Jövünk-megyünk. Szerencsét próbálunk Londonban. Ha nem működik, visszatérünk ide. Ha elégedetlenek vagyunk a sorsunkkal, elköltözünk. Folyamatosan vonatokra várunk. Ugyan úgy, mint a Frontátvonulásban. Dermesztő a hasonlatosság.

- A telekocsizás színészi szempontból is hasznos tapasztalat?

Brassai Tóth János: Teljes mértékben. Itt közel lehet kerülni másokhoz. Ha az ember vonatozik, csak kívülről tud megfigyelni embereket, gesztusokat, viselkedési mintákat.

- Ez az év abból a szempontból is vízválasztó, hogy élesben próbálhatta ki, hasznos-e, amit eddig tanult. Mennyire tesz alkalmassá a színészi életre az a tudás, amit az egyetemen szerzett?

Brassai Tóth János: A legszembetűnőbben a készségek hasznosíthatóak – a mozgás, a beszédtechnika. Szerszámoknak hívom ezeket: az jár jól, aki minél többet tud összeszedni ezekből a szerszámos ládájába.

- Ez nem túl praktikus gondolkodás?

Brassai Tóth János: De. Azt hiszem, az. A színészet legnagyobb részében – a próbák alatt például – a színész praktikus dolgokat használ. Ha furcsán hangzik is: nem Sztanyiszlavszkijra és a módszerére gondolok, miközben próbálok. Persze, helyenként rá is gondolok, de alapvetően mégis csak arra, hogy hol van a kellékem, mit és mikor mondok, s kinek. A Robin Hood ilyen szempontból is érdekes munka volt. Nehéz, embert próbáló feladat. Nagy a szereplőgárdája, sokkal kevesebb időnk volt a próbákra, mint egyébként. Hamar fel kellett nőni a feladathoz. A próbák során gyakran kapkodtam a szerszámaim után és előfordult, hogy a levegőbe nyúltam. Ebben az előadásban éreztem a legtöbbször, mi az, amiben fejlődnöm kell. Szőcs Artur rendezőtől azt tanultam, hogy a színésznek mindig legyen kihegyezve a füle. Mindig hallanom kell: hol szólok bele az előadásba, hogy egységes egésszé álljon össze. Figyelnem kell a másik szólamot az értelmemmel is, hiszen ezek nemcsak hangok, gondolatok is. Azért is jó volt ebben az előadásban dolgozni, mert itt ismerhettem meg a társulat nagy részét. Mindig készek voltak segíteni. Egy fiatal színésznek az nagyon hasznos, ha az idősebbek nyitottak felé. Érzi, hogy nincs magára hagyva.

- Bujdos Attila -

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​​​