Kilátó-díj - Dénes Viktor: "Nem érzem, hogy hátrányom lenne belőle, amiért ilyen vagyok"

Miskolc - Üres tér. Nehéz helyzet. Megtanulni létezni. Zenei szövet. Virágnyelv. Interjú: Dénes Viktor színművésszel.„Azt veszem észre, hogy a mai színjátszás nagyon eltolja magától az érzelmek kutatását, nagyon a szárazság felé halad. Nem a miskolci színházról beszélek. Értem, és elfogadom, hogy van egyfajta fásultság, és él az igény a színházi alkotók egy részében az érzelmektől való távolságtartásra, de mindeközben a nézőknek egyre fontosabb, hogy valódi érzelmeket éljenek át, és tudjanak azokhoz kapcsolódni.” Interjú Dénes Viktorral.

- Olyan évada volt, mint ami miatt annak idején színész szeretett volna lenni?

Dénes Viktor: Jó évad volt. Izgalmas dolgokat csináltam, és csinálok. A „miért lettem színész” kérdésre csak és kizárólag az a válasz, hogy a belső késztetés miatt. Ezt nem évadban kell mérni.

- Hanem miben kell?

Dénes Viktor: Mindenben. Nemcsak arról szól a szakmám, hogy eljátszottam-e a Jancsi és Juliskát, hanem az egész életemről. Amit a világról és benne magunkról gondolok. De elégedett vagyok. Úgyhogy nincs probléma…

- …és ráadásul nem is a Jancsi és Juliskát játssza.

Dénes Viktor: Ráadásul! Részben bonyolultabb, részben egyszerűbb feladatokat kaptam az idén. Volt minden. A Nő a múltból, a Paraszt­opera, az Erdély és a végére a Boldogtalanok. Ezekben mind más és más figurákat játszom.

- Ez az évad fejlődés a pályáján?

Dénes Viktor: Valahol ugyanott vagyok, mint ahogyan ide kerültem. Sem előrébb nem kerültem, sem háttérbe nem kellett vonulnom. Sokkal őrültebb, nehezebb feladataim nem lettek.

- Ezért is kérdeztem, hogy éppen ilyen munkákért akart-e színész lenni.

Dénes Viktor: Minden feladatban tanultam valami újat. Ha stációkra kellene osztani, a nagy stáció most az Erdély volt. Semmilyen kellék. Tér is csak a jelzések szintjén. Abban kellett megtanulni létezni, játszani. Ez borzasztóan nagy dolog volt.

- A Nő a múltban című előadásban is alig volt díszlet.

Dénes Viktor: De abban a térben mégis sokkal reálisabbnak éreztem a viszonyomat saját magamhoz. Az egy szoba, a költözködés előtti pillanatokban. El tudtam képzelni, mi minden volt ott korábban, amíg otthonként működött. De az Erdélyben ugyanez nem működik. Ez nagyon nehéz helyzet. De talán megoldottam.

- Milyen értelemben nehéz a helyzet?

Dénes Viktor: Színészi értelemben. A szövegnek kell élnie. És nincs is szükség semmi másra, csak hogy maga a gondolat, a közlendő tiszta és egyszerű legyen. És én is mint színész a lehető legegyszerűbben tudjam elmondani, mit gondolok éppen akkor és abban a szituációban. Lehet, nem is azt kellene mondanom, hogy nehéz, hanem hogy új. Ilyen feladatom még nem volt.

- A szerep általában nem bonyolultabb annál, semhogy egyszerűen el lehessen mondani? Vagy ez csak: játék a szavakkal?

Dénes Viktor: Azt hiszem, ez játék a szavakkal. Például: a legnagyobb jazz-zenészek a végén már csak egy-egy hangot játszanak, mert közben a fejükben ott fut a dallam. Az egyszerű hallgató pedig – és most szándékosan használom azt a szót, hogy egyszerű – azt mondja: mi ez az egyetlen hang? Hallgassa ezt másvalaki. Miközben ez az egyetlen hang maga a letisztultság. Az Erdélyben is meg kellett tanulni a legkevesebbre szűkíteni a mindenféle eszközök használatát. Nekem, a nemrég a pályán lévő színésznek ez új tapasztalat volt. Új irány, ami eleinte furcsa volt. De megszoktam, megtanultam, együtt élek vele. Aztán kezdődtek a Boldogtalanok próbái, szintén üres térben, és boldogan mondtam Szabó Máté rendezőnek, hogy az Erdélyben ezen a „kurzuson” túljutottam, már felszabadultan tudom használni a tértelenségnek ezt az állapotát.

- Azt mondta egy interjúban, amikor az egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György zenés színész osztályában végzett: nagyon szeretne operában játszani. Most az öné volt a Parasztoperában a vőlegény szerepe. Kielégítette ez a korábbi vágyát?

Dénes Viktor: Arra gondoltam, hogy a klasszikus zene éneklése sokkal több örömmel tölt el, mint mondjuk musicalt énekelni. Lélekben jobb érzés akusztikus zenei szövetben létezni. A Parasztopera ilyen szempontból közelítő élmény.

- Azt tartják önről, hogy bölcsész mentalitású színész, aki aggyal dolgozik.

Dénes Viktor: Ki mondja ezt?

- Nem felel meg a valóságnak?

Dénes Viktor: De ki mondja ezt?

- Nem fedhetem fel a forrásaimat.

Dénes Viktor: Egyébként így van. A lelke és az ösztöne minden embernek működik. De ha elolvasok valamit, előbukkan belőlem a pszichológus is. Az elemző énem. Én így működöm. Azt keresem a mondatokban: miért mondja, miért csinálja? Mi e mögött a gondolat?

- Megkönnyíti a színész életét, ha nagyon érteni szeretné, mi történik?

Dénes Viktor: Nem „könnyűség”, vagy „nem könnyűség” kérdése: így látom a világot. Van az a borzasztó közhely, hogy az okos színész a rossz színész, mert az gondolkodik. Ez szerintem butaság. Ha valaki virágnyelven éppen most küld el melegebb éghajlatra, és ezt nem érted értelemmel, nem is tudsz rá válaszolni.

- Vagy lesz válasza, csak nem erre a helyzetre vonatkozik majd.

Dénes Viktor: Igen. Ezeket érteni kell. Nem érzem, hogy hátrányom lenne belőle, amiért ilyen vagyok. Vannak, akik szuperül megterveznek valamit és úgy építenek fel egy alakot. És vannak, akik ösztönből csinálják. A szerep ebből is és abból is megszülethet. Én egyébként elsősorban az agyamat használom, de utána elengedem az érzelmeimet, mert hiába pontos és a legvégsőkig elemzett valami, ha nincs benne érzelem, nem is történik semmi.

- Van olyan színház, ahol az a fontos, hogy nagyon okosan hangozzék el a szöveg.

Dénes Viktor: Van, de ott én általában unatkozom. Azt veszem észre, hogy a mai színjátszás nagyon eltolja magától az érzelmek kutatását, nagyon a szárazság felé halad. Nem a miskolci színházról beszélek. Értem, és elfogadom, hogy van egyfajta fásultság, és él az igény a színházi alkotók egy részében az érzelmektől való távolságtartásra, de mindeközben a nézőknek egyre fontosabb, hogy valódi érzelmeket éljenek át, és tudjanak azokhoz kapcsolódni.

- Mi szab határt a gondolkodásának a színházi munkában? Azt a karaktert kell megértenie, akit játszik, a jelenetet vagy az egész művet?

Dénes Viktor: Kisrealista gondolkodásom van. Elkezdem Tolnától-Baranyától, hogy ki lehet ez a figura, aztán megnézem, hogy mi az, amit leírtak, összepasszol-e azzal, amit gondolok, majd gyúrom és gyúrom. És jön a rendező is, ő is elmondja a gondolatát. Ebből lesz aztán valami.

- Könnyen meggyőzhető?

Dénes Viktor: Ha azt érzem, hogy helyénvalóak az érvek, akkor igen. Nyitott vagyok.

- Ezt is egy interjúban mondta: „a színház nem tudja megváltoztatni a világot, mert nincs hozzá elég ereje, de rá tud világítani egy-egy problémára”...

Dénes Viktor: Tartom ezt az állítást.

- Mi az, ami itt és ebben az évadban a változtatás igényével világított rá a problémákra?

Dénes Viktor: Javaslom mindenkinek, nézze meg az Erdély című előadást, és rá fog jönni. Azt hiszem, ennél többet nekem erről nem kell mondanom.

- Bujdos Attila -

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​​​