Kilátó-díj - Pásztor Pál: "Egyre nehezebb és nehezebb lesz ott állni, és nem csinálni semmit"

Miskolc - Örök újrakezdés. Mániás állapot. Amikor öt száj is kevés elmondani, amire valaki gondol. Interjú: Pásztor Pál színművésszel.Mindenben az újat kell keresni. És nem azt, amit már tudsz. Különben nincs semmi izgalma. Pásztor Pál mondja ezt – a színésznek ebben az évadban jutott ideje gondolkodni, mihez kezdjen az életével.

- Hozott-e olyan szerepeket ez az évad, amelyek többet kívántak a meglévő színészi tudásánál, amelyek segítettek új ajtókat nyitni a saját színészi életében?

Pásztor Pál: Ebben az évadban nem voltak nagy szerepeim, igazából a Godot-ra várva című előadásban Lucky az említésre méltó. A többi három egész kicsi epizód. Nem tudom, hogy később is így marad-e, de ma így gondolom: a legkisebbet is a legnagyobb alázattal kell megcsinálni. Mindig mindent az újrakezdésből kiindulva kell létrehozni, nem rutinból. Huszonkilenc évesen sem rutinból dolgozom, de ha valaki már hatalmas eszköztárral rendelkezik, akkor is érdemes mindig elölről kezdenie.

- Megpróbálná személyesebbé tenni ezt a kijelentést? Mi volt az ön újrakezdése?

Pásztor Pál: Minden próbafolyamat és minden szerepformálás: újrakezdés. Mindenben az újat kell keresni. És nem azt, amit már tudsz. Különben nincs semmi izgalma.

- Nézzük akkor Luckyt. Ebben a szerepben mi volt az újdonság az ön számára?

Pásztor Pál: Nagyon komoly fizikai igénybevételt jelentett már a próbafolyamat is. Ráadásul ennyire szisztematikusan még soha nem kellett szöveggel foglalkozzak, hogy aztán pontosan tudjam, és az előadásban már ne erre kelljen koncentrálnom, hanem a játékra. Luckynak van egy hosszú monológja. Tudatosan és okosan megkomponált szöveg. De nézőként nagyon nehéz követni, mert szinte érthetetlen.

- Ez az abszurd drámairodalom talán leghíresebb monológja, értelmezik úgy is, mint valami jelentést egy széteső elme állapotáról. Talált benne valami értelmet a tanuláshoz, vagy ez inkább technikai kihívás?

Pásztor Pál: Minél nagyobb tudásra tesz szert az ember, annál inkább kénytelen belátni, mennyire hatalmas az a rész, amelyet nem tud. Bonyolult dolgokról beszélek, és mindig oda jutok, hogy nem tudok semmit. Lépésről lépésre eljátszható ebben a monológban a bekattanás, egészen a szinte mániás állapotig, az önkívület üvöltéséig.

- Ez a harag, vagy a düh reakciója, mert ráébred, hogy sokat tud, de a tökéletes tudás nem megszerezhető?

Pásztor Pál: Ez roham. Mintha ez az ember ebben a pillanatban képesnek érezné magát, hogy egyszerre kimondja mindazt, amit gondol. De ez nem reális helyzet: mindent egyszerre kimondani, ami ebben a pillanatban a fejemben megfordul, ahhoz öt száj is kevés lenne.

- Ez az egész a nem normális drámája, amennyiben nincsenek kitüntetett utak, bármekkora intenzitással is csak ugyanoda jut benne mindenki. De ez egy színházi előadás is, amelyben az ön karakterének van a legkevesebb eszköze, hogy bármit megmutasson. Hogyan veszi ez igénybe?

Pásztor Pál: Egy helyben állok, statikus helyzetben. Nincs belőle kitekintés. Bár ez bezárt figura, de én figyelem és hallom az egészet, az agyam végig követi, mi történik, még ha nincs is lehetőségem a reakcióra. Ez a nehéz benne, ezt bírni. Elérkezik a pillanat, amikor az első izzadságcsepp legördül az orromról, és egyre nehezebb és nehezebb lesz ott állni, és nem csinálni semmit. Fizikailag nagyon nehéz. Amikor végre mondhatom a szöveget, az már szinte maga a megkönnyebbülés. Ezt a szerepet nem elemeztük hosszan. Inkább a szövegben lévő furcsaságokat, az ezek által kínált eszközöket keresgéltük. Hogy ennek mi a mély filozófiai értelme, azzal nem foglalkoztunk – amennyire érdekelt, annyira otthon utánaolvastam. De azt gondolom, hogy egy ilyen szöveg elmondása nem igényli a teljes filozófiai háttér ismeretét.

- Van jelentősége, hogy kikkel dolgozik együtt? Mintha a nagyobb feladatok akkor találnák meg, amikor Keszég László, vagy Rusznyák Gábor rendezi.

Pásztor Pál: Keszég László hozott ide, Rusznyák Gábor pedig az osztályfőnököm volt Kaposváron. Volt már egymásról tapasztalatunk. De, ha úgy adódik, hogy más rendezővel kell dolgoznom, az is csak megoldandó feladat. Mindenképpen alávetem magam az akaratának, bárkivel dolgozom is. Ami az ő koncepciója, azt próbálom megérteni. Meg kell tanulni azt a nyelvet, amely segítségével megértjük egymást. És akkor létrejön az előadás és azután a szerep.

- Mi volt ebben az évadban a legfontosabb?

Pásztor Pál: (hosszú csend után) Nem tudom.

- Nem szokott összegezni egyébként: mik a fontos dolgok, és mik a kevésbé fontosak?

Pásztor Pál: Az, hogy megcsináltam Luckyt, színészi szempontból fontos volt. Általánosságban is úgy tekintek rá, hogy most ez volt a legfontosabb az életben: eljutni a saját magam tűréshatáráig. Hogy lássam, meddig tudom kitolni. Érdekes játék. Folyamatosan azt keresi az ember, hogyan tudja átlépni a határait. A többi szerepben az volt a lényeg, hogy az előadás egészét tekintve, esztétikailag miben vagyok benne. Amit meg kell tennem, azt szívvel-lélekkel, odaadással megteszem.

- Hogy esztétikailag milyen, ez az ön kérdése? Úgy érti, vállalható-e az ön számára, aminek a részese?

Pásztor Pál: Ez nem az én elvárásom, hanem a feladat megoldásának a minőségére vonatkozik. Az én munkakultúrám nem lesz más attól, ha valamiről azt érzem, hogy ez kevésbé az én ízlésem, vagy egyébként nem nagyon szeretem.

- Ahová Lucky szerepében eljutott, az az ön tűréshatára jelenleg, vagy úgy gondol rá, van tovább?

Pásztor Pál: Ezt most megcsináltam, büszke vagyok, de nem gondolom, hogy nincs tovább. Mindig van tovább. És most nem arról beszélek, hogy a harminc perc görnyedés után elbírnám-e a görnyedést harmincöt percig. Hanem általában, lelkileg és szellemileg értem. Reménykedem, hogy mindig lesz valami újdonság.

Én sem a fizikai terhelésről kérdeztem: van olyan út, amiről előre lehet tudni, hogy egy bizonyos pont után az ismeretlen következik, de járható út. És van, amiről kiderül, hogy ez zsákutca.

Pásztor Pál: Igen. Furcsa helyzet, ha elakad az ember. Ha azt kell mérlegelnie, hogy elért-e a képességei határára. Bárhogyan is, a legrosszabb, ha ilyenkor felteszi a kezét és azt mondja: „nekem ennyi tudásom van”. Ez ennek a szakmának a halála, hogy mondjak egy patetikus mondatot.

- Hová helyezné ezt az évadot a pályáján?

Pásztor Pál: Tavaly a szövegek mennyisége szempontjából nagyobb szerepeket játszottam. De így pedig az a nagy tanulság, hogy az ember mit kezd azzal a kicsivel, amit kap. És ezen kívül mit kezd az életével, amikor éppen több szabadideje van. Vagy mondjuk úgy: több lehetősége van, hogy a saját életével foglalkozzon. Így, harminc felé az ember már elgondolkodik egy s máson.

- Elmondható, mire jutott?

Pásztor Pál: Persze. Ami időszerű lenne, hogy a szüleimtől független emberként tudjak működni. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelyről manapság annyit olvasni, hallani – akik kicsit gyerekek maradnak, mert nincs is nagyon bátorságuk, sem lehetőségük kaput nyitni a saját életükre. Ez rám is jellemző, mint ahogy nagyon sok kortársamra is. Ezt próbáltam valahogy ésszerű keretek közé terelgetni. Hogy prózai módon fogalmazzak: keressek több pénzt, mint eddig. Ennek így magához a szakmához nem igazán van köze. Attól nem leszek jobb színész, ha több pénzt keresek. De be kell vallani: a pénz nem elhanyagolható szempont. Mit lehet még elmondani? Én pesti vagyok, nagyon komoly kapcsolati hátterem volt ott, és ez az elmúlt tíz évben elkopott, mert nem voltam Budapesten. Most volt szerencsém felfrissíteni ezeket a kapcsolataimat, és ez emberileg adott plusz impulzusokat. Azon is sokat gondolkodtam: mit jelent nekem a család, mit jelent a gyerek, mit jelent valakivel együtt élni. Képes vagyok-e rá? Ha igen, akkor milyen módon. Teljesen elkanyarodtunk a színháztól. Nem baj? A szakmámról azt gondolom, nagyon komolyan igénybe veszi az embert. De láttam, semennyivel sem kevesebb energia létrehozni egy családot, fenntartani egy kapcsolatot azoknak, akik nem ilyen „magasztos dolgokkal” foglalkoznak, mint mi. És ebből adódik a kérdés, ami szerintem minden színésznek az életében meghatározó: ezt a két dolgot hogyan lehet összeegyeztetni, hogy az egyik ne legyen a má​sik kárára. Ez nekem a jövő zenéje. Nem lesz egyszerű, ha úgy alakul, hogy a magánéletem is elindul valamerre.

- Bujdos Attila -

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​