Kilátó-díj - Simonfi Adrienn: "Megérzem, mikor igaz a mondat, és mikor hangzik hamisan"

Miskolc - Félelmek. Őrlődés. Belülről alakul. Örök szerelem. Interjú: Simonfi Adrienn színművésszel.„Nem úgy van, hogy én az üres testet adom a karakterhez, a szerep pedig a lelket." Simonfi Adrienn-nel beszélgettünk arról, hol ér véget a színészben a magánember, és hol kezdődik a szerep. Interjúnk.

- Tinát alakítja Roland Schimmelpfennig művében. Olyan lányt játszik, akinek az élete nagy utazására készülő fiú örök szerelmet ígér, tudva, sose látják egymást többé. Elhiszi neki, hogy képes örökké szeretni ezt az ön Tináját?

Simonfi Adrienn: Voltam már olyan helyzetben az életben, amikor azt gondoltam, hogy egy kapcsolatnak véget vet a távolság. Egyébként is tele vagyok félelmekkel, képes vagyok nagyon ráfeszülni bármire. Tinát játszva viszont hiszek benne, hogy ezt a szerelmet a távolság nem öli meg. Andreas, Tina első nagy szerelme, ez képes az örökkévalóságig tartani – a lányt még nem érték csalódások, ilyenkor még nem ésszerűen gondolja át a helyzetét. És az érzelmek megengedik, hogy azt higgye: ez soha nem múlik majd el. A Nő a múltból rendezője, Szabó Máté is úgy látta, hogy Tina az, aki hisz ebben. Nem volt nehéz azonosulnom a gondolattal.

- Félelmekről beszélt. Lehet hasznos a félelem a színészi munkában?

Simonfi Adrienn: Általában nem az. Elvonja a figyelmemet az őrlődés. Felesleges energiákat ölök olyasmibe, amibe nem kellene. De van, hogy használni tudom a félelmeimet, beépítem valahogy abba, amit csinálok.

- Ezzel a szereppel kapcsolatban is voltak félelmei?

Simonfi Adrienn: Nem is én lennék, ha nem lettek volna. Minden új volt a számomra. Nem ismertem ezt a művet. Először dolgoztam Szabó Mátéval. Korábban mesedarabokban, zenés előadásokban és vígjátékokban játszottam. Tartottam tőle, hogy képes vagyok-e megcsinálni. De aztán bizonyos jelenetekben pont ezt a zavaromat használtam a szerepépítéshez. Átlendültem a helyzeten, sikerült ugródeszkának használnom.

- Hogyan épült szerep ebből az érzéséből?

Simonfi Adrienn: Ráhúztam az egészre. A darab elején Tina ül élete első szerelme mellett. Tudják, ez az utolsó estéjük, nincs tovább. A fiú hamarosan elmegy. Zavart helyzet. Mi lenne a legmegfelelőbb ebben a pillanatban? Mit tennék én, ha a kedvesem azt mondaná, holnap örökre el kell válnunk? Mivel kellene tölteni ezt az estét? Vannak közös élményeink. De mivel lehet ezt megkoronázni? Lehet, nem is szabadna semmit csinálni, csak ülni egymás mellett, fogni a másik kezét, csendben, amíg csak lehet. Az is félelmet kelt, mi lesz utána. Miként lehet majd visszagondolni erre a pillanatra: úgy váltunk el, hogy nem volt semmi fontos, amit hozzátettünk volna a szerelmünkhöz. És akkor felbukkan a nő a múltból, akit kővel dobok meg. Miért teszem ezt?

- Talán, mert ösztönösen érzi, hogy mindenkire veszélyt hoz. Ha nekem kellene rá válaszolni.

Simonfi Adrienn: Lehet. Dühítő és fenyegető érzés. A legrosszabbkor vonja el a figyelmet. Nem tudjuk megfogalmazni, mi ez a valami. Bánt, hogy belemászott az életünkbe.

- Szereti ezt játszani?

Simonfi Adrienn: Nagyon.

- Mi a jó benne?

Simonfi Adrienn: Az egészet szeretem. Van egy mércém, magamnak állítottam, ahhoz viszonyítok. Előadásról előadásra azon dolgozom, hogyan vagyok képes dúsítani, színesíteni ezt a szerepet, másik érzésekből fogalmazni. Van, hogy hallom „kívülről" a saját hangomat, hogy ez most nem onnan jött, ahonnan eddig. Nem onnan született meg a mondat, vagy gesztus.

- Szavakkal elmondható, mi ez a mérce?

Simonfi Adrienn: Ezek inkább érzések. A szerep a próbák alatt alakult. Onnantól csak csiszolgatni tudom. A Játékszínben nagyon közel vagyunk a közönséghez, arra kell figyelnem, hogy a legközvetlenebbül szólaljak meg. Találjam meg velük a kapcsolatot. És megérzem, mikor igaz a mondat, és mikor hangzik hamisan.

- Megkapja a játék örömét, ha közben folyamatosan magára figyel?

Simonfi Adrienn: Igen. Átadom magam a szerepnek, de van, hogy felkapom a fejem: mi történt? Mit mondtam? Mit csináltam? Ott vagyok én, aki alakítja a szerepet. Ott a szerep, akivé leszek. És van egy harmadik én, kicsi része a lényemnek, aki próbálja az egészet kontrollálni.

- Ez úgy hangzik, mint ami nagyon egészséges személyiséget kívánó munka.

Simonfi Adrienn: (nevet) A színész vizsgára készülve a bábozás volt a dolgozatom témája. Az a helyzet hasonlít ehhez, csak itt a báb is én vagyok. Szeretném, ha jól értené: nem a folyamatos magamra figyelésről beszélek. A másodperc töredéke alatt fut át az agyamon, hogy az adott pillanat nem úgy sikerült esetleg. Vagy előadás után mérlegelem, hogy összességében jól esett-e az esti játék és itt-ott esetleg nem úgy sült el a dolog.

- Ez a napi munkában is ennyire részekre szedhető?

Simonfi Adrienn: Az én gesztusaimból születnek a színpadi karakterem gesztusai. Mindenki máshogy fogalmazza meg a belső munkáját, ez mindenkinél más is. Ahányan játsszák Tinát, az annyi féle.

- És akkor Tina, akit látunk, mekkora részben ön?

Simonfi Adrienn: Ő egy Adri Tina. Kell, hogy legyen kötődésem a szerepemhez. Nem úgy van, hogy én az üres testet adom a karakterhez, a szerep pedig a lelket. Én legalábbis így gondolok erre.

- Van, aki úgy gondol erre: a színészetben pont az a jó, hogy olyan is lehet a színpadon, amilyen az életben biztosan soha nem lenne.

Simonfi Adrienn: Ez tény. Én ezt máshogyan gondolom, mint ők. Teljesen nem lehet átadni a terepet a képzeletnek. A dráma szövege is vezet: látjuk, kiről van szó, hogyan beszél, miket cselekszik a szereplő. És a képzeletem: én vagyok. Adott, hogy milyennek tudok valakit elképzelni.

- Követhet mintákat is.

Simonfi Adrienn: De akkor az csak utánzás. Azt gondolom, magunkból építkezünk, mert saját magunk vagyunk a saját munkaeszközünk.

- Szokott az életből is figurákat keresni?

Simonfi Adrienn: A szerep érdekében nem – annak belülről kell jönnie. De mivel villamossal utazom, nap, mint nap figyelem az embereket. A karakterüket. A mozdulataikat. Ahogy valaki tesz-vesz. Megpróbálom kitalálni, milyen ember lehet az illető. Vagy, hogy egy gesztus vonja magára a figyelmemet.

- Említette, eddig más műfajú előadásokban játszott. Abból a szempontból, ahogyan most beszélünk a szakmájáról, mi a különbség gyerekelődásokban, vagy drámában szerepelni?

Simonfi Adrienn: Máshogyan kell a gyerekek figyelmét megragadnunk. Mozgalmasnak, szórakoztatónak kell lennie, hogy fenntarthassuk a gyerekek érdeklődését. Ehhez néha elég egy hasraesés, egy szappanbuborék. A drámában a pőre személyiségével áll a színész a színpadon. Így kell magára vonzania a néző figyelmét.

- Miért volt az, hogy eddig inkább gyerekdarabokban játszott?

Simonfi Adrienn: Nem tudom. Azon is múlik, hogy mit gondolnak rólam, mire tartanak érdemesnek, hogyan bíznak meg bennem. Magamra is úgy gondolok, hogy a könnyebb műfajok közelebb állnak hozzám. De lehet, ha több drámában játszom, azt érzem majd, hogy ez nekem való.​​

Kilátó-díj

Idén is átadják a Kilátó-díjat a Miskolci Nemzeti Színházban. A társulat szavazatai alapján választják ki, aki a fiatal színészek közül megkapja az elismerést. Sorozatunkban a társulat fiatal tagjai szólalnak meg.​​​​