Nekrológ: Barna György emlékére

Miskolc - Többé nem érkezik meg eldugott erdélyi falvakba. Hiába várják cifra viseletek, padlásra hányt lomok, komódfiókokba zárt régi képek, féltve őrzött viseleteiket szégyenlősen áruló, barázdált arcú öregasszonyok. A hallgatag miskolci gyűjtő ember – ahogy őt arrafelé nevezték – már másutt jár. Neki már nincsenek címek, dátumok, meg mobiltelefonok, és már őt is hiába hívják.

Harmincöt évvel ezelőtt találkoztunk. A Tokaj étterem vezetője volt akkoriban, és a változások hírnöke lett meglehetősen szokatlan dolgaival. Pedagógusklubot szervezett, majd látva annak sikerét, már a teljes miskolci értelmiséget hívta közös beszélgetésekre. Aztán a látványos Tokaj Varieté következett, amit újságírókkal, színészekkel, népművelőkkel együtt teremtett.

Visszagondolva az akkori évekre, ő volt az, akinek volt fantáziája és bátorsága ahhoz, hogy az élet hagyományos és megszokott keretei közül kilépve elinduljon egy teljesen új, még táblázatlan úton. Ezt az utat ő választotta, ő alakította szabályait, élte át kudarcait, és örült sikereinek. Álmodott egy világot magának, majd megépítette és beleköltözött. Így lett miskolci remete, akit senki sem ismert igazán… én sem. De akit életműve mégis Miskolc legismertebb emberei közé emelt. Mert nincs olyan városlakó, aki ne tudná, hogy a Győri kapui látványtár és kreatív műhely milyen kincseket rejt. Ez a kincses ház volt az otthona.

Sokszor éreztem úgy, hogy a vállalkozásait csak azért működteti, hogy a megkeresett pénzből újabb és újabb csodákat vásároljon. Igazi, szenvedélyes gyűjtő volt. Olyan, aki legszívesebben örökösen a tárgyai között élt volna azért, hogy beszélhessen hozzájuk, simogathassa őket. Amikor a gyűjteményről beszélt, megváltozott az arca. A máskor morózus ember vonásai kisimultak, büszkén mesélte, mit, hol és hogyan gyűjtött. Volt szerencsém sok vendégemet elkísérni hozzá. Közülük jó néhányan bejárták a világot, s látták annak számtalan csodáját. Amikor a Kárpát-medence népviselet-­gyűjteményét rejtő terembe beléptek, elakadt a lélegzetük. Ilyen részletességgel és ilyen meggyőzően sehol nincs bemutatva e területet otthonuknak választó népek kultúrája. Mert a szakszerűen bemutatott ruhák mindent elárultak viselőikről. Sokak szerint Európában páratlan ez a gyűjtemény, mások szerint a világban sem sok ilyen lehet. Az elmúlt évben ezt a gyűjteményt szülővárosának, Miskolcnak ajándékozta.

Persze nemcsak a viseleteket gyűjtötte, hanem mindent, amikről azt gondolta, fontos, hogy összegyűjtse addig, míg még egyáltalán fellelhetők. Külön termeket foglalnak el a letűnt korok emlékeit őrző „kismesterségek” és az ötvenes-hatvanas éveket bemutató gyűjtemények. Jelentős a térképgyűjteménye, a régi Miskolcot bemutató képeslapok, a bibliák, búcsúcédulák és szenteltvíztartók, de megtalálható az írógéptörténeti gyűjtemény éppúgy, mint Erdély ásványai.

Csak remélni lehet, hogy jó helyre kerülnek, és még unokáink is megcsodálhatják ezeket.

Igazi lokálpatrióta volt, aki minden olyan elképzelést támogatott, mely a város elfeledett értékeit akarta a világnak megmutatni. Amikor a kilencvenes évek elején összedőlt Miskolcon is a kultúra mecénási rendszere, lehetőségeivel a jó ügyek, az értékteremtő elképzelések mellé állt. Városi kiadványok, könyvek egész sora fűződik a nevéhez. Felismerte, hogy milyen erő rejlik Miskolc új rendezvényeiben és a kezdetektől támogatta a „Vendégségben Miskolcon” programot, a Bartók+ Nemzetközi Operafesztivált és a kocsonyafesztivált. Nagy szerepe volt abban a reformban, mely alapjaiban változtatta meg a városról szóló kiadványok arculatát. Ő volt Dobrossy István másik fele. Amit a várostörténész megírt, azt ő „öntötte” gyönyörű formákba. A város főutcájának épületeit bemutató grandiózus kötet páratlan a maga nemében.

Volt egy óriási hajókoffere, melyben azokat a tárgyakat, könyveket őrizte, melyekre igazán büszke volt. Ez most végleg bezárult. Elutazik szerző társa után, hogy most már egy másik térben és időben írják tovább a miskolci házak és emberek történetét.

Nem tudom, lesznek-e Barna Györgynek követői, olyanok, akik, mint ő, felkerekednek majd, hogy eltűnt korok emlékeit kutassák, és nem elégednek meg azzal, hogy magukba zárják kincseiket, de megmutatják mindenkinek. Mert Ő házat épített szeretett tárgyainak és könyveket adott ki róluk, hogy megnézhesse mindenki, aki kíváncsi arra, hogyan éltek elődei. Neve odakerül majd Szemere Attila és Petró Sándor neve mellé. Három század, három jelentős gyűjtemény. Vigyázzunk rájuk. És akik kortársai voltunk, ne felejtsük el az embert, aki – mert kíváncsi volt – járatlan utat keresett magának, és megpróbálta a maga módján megfejteni azt a várost, ahová született.

- Fedor Vilmos -