Mindig van nagyobb hajó

A mai gazdagok többnyire a kezdeti tőkefelhalmozás fázisában vannak, és mint ilyenek, mohók. Kiss László jegyzete.

Minap előttem vittek egy autószállítón egy Ladát. Szépen kiglancolva, helyreállítva, ráadásul azt a típust, amely netovább volt egykoron: sötétkék, ezerhatos, szögletes elejű. Nem véletlen, hogy ez az autó volt a vágyak titokzatos tárgya, ugyanis ilyen Ladákkal járt maga a hatalom is.

Ma ugyan kit érdekel, hogy valaki éppen egy ugyanolyan Skoda Superb-ben vagy Audiban ül, mint egy államtitkár vagy miniszter. Sőt. Sokan ülnek olyanban is, amiben egy vezető politikus soha. Legfeljebb majd ha leköszön. No de nem az autókról szól ez az egész, hanem a vágyakról, amelyek mozgatnak minket, és a vágyaink azon természetéről, hogy bizony méricskélősek vagyunk. Sokan és sokszor valamihez, pontosabban valakikhez képest mérünk. Mi itt tartunk – ők meg másutt, előrébb. És mindig előre, vagyis felfelé nézünk, ritkán hátrafelé, pedig tehetnénk – de hát ilyen az emberi természet.

A méricskélés legegyszerűbben a látható, demonstra­tív vagyontárgyak útján valósulhat meg: autó, ház, birtokok, ritkábban drága ruhák. És ebben mindig megvolt a középszer és a felső tízes távolsága, ami nem csökkent semmit az elmúlt jó néhány évtizedben. Nem kevesen, ha körülnéznek, hol tartanak most, akkor azt mondhatják, a fiatalkori vágyak, álmok jelentős része ma már a saját valóságuk, ami körbeveszi őket. Mégsem mondhatják, hogy közelebb kerültek a mai élenjárókhoz. Sőt. Mintha jóval távolabb lennénk.

Mindig megdöbbenek egy kicsit, amikor elolvasom, mennyi ma a Rózsadombon egy szép ház: ma sok százmillióban mérik, a többség inkább a milliárd felé tart, vagy milyen számok röpködnek, amikor valakiről abban az értelemben beszélnek, hogy vagyonos, de valójában.Vagy hogy mekkora érték lehet egy szépen karbantartott közepes szőlőbirtok borászattal, jó helyen, esetleg egy jacht, vízparti villa a Balatonon. De ha már az autóknál maradunk, az átlag Suzuki árát is illik minimum egy tízessel szorozni, ha nézelődünk a jobb parkolóházakban.

Számít ez egyáltalán? A hajdani vágyaink úgy jó harminc-negyven évvel ezelőttről, a három évenként cserélhető Lada, egy normális lakás telefonnal, egy kis üdülő vagy telek valahol – valami kis maszek sufnivállalkozással a háttérben, ugyanúgy nem voltak könnyen elérhetőek. De felszínen karbantartott hazug egyenlősdiben a távolság a csúcsoktól kisebbnek tűnt. Talán azért is, mert a valódi kiváltságok nem autóban vagy házban testesültek meg, hanem befolyásban, jogokban: utazás, felvételi, állások, soronkívüliségek.

Lehet-e, kell-e ezzel valamit kezdeni? Tanulmányozzuk azokat a társadalmakat – vannak, nem egy, nem kettő –, ahol a gazdagság nem jelent egyet rongyrázással, a hivalkodással? No meg mit is kezdenénk itthon, amikor itt ma csak nagyon-nagyon kevesek mondhatják, hogy amijük van, azt nemzedékek, évszázadok során rakták össze. A mai gazdagok többnyire a kezdeti tőkefelhalmozás fázisában vannak, és mint ilyenek, mohók és kivagyiak – tisztelet a létező kivételnek! Majd a gyerekek vagy unokák talán mások lesznek. Már egyszer tartottunk itt, csak hát lement az egész a második világháború lefolyóján. Vigasztalásul ne feledjük azt a bölcsességet, amit egy balatoni kikötőben hallottam, amikor a gyerek mondta az apjának, hogy nézze csak, az hajó mennyivel nagyobb mint az övék. A válasz: kisfiam, mindig lesz egy nagyobb hajó.

- Kiss László -