„…ez öröklődik. Megszállottak vagyunk, akarjuk, hogy jó legyen”

Miskolc - Boldogság, boldogtalanság. Sokféle könny. Színész, ha sírni kell. Interjú: Máhr Ági Jászai-díjas színművésszel.

Mindig az érdekelt, hogyan lehetek jobb, hogyan lehetek izgalmasabb. Máhr Ági mondja ezt. Színész, rengeteg tapasztalattal és rengeteg történettel, és mindegyik történet, mindegyik mondat nélkülözhetetlen része a szakmája köré épülő világmindenségnek. Máhr Ági színész, drámapedagógus, kilátástalan helyzetű abaúji gyerekek segítője. A tudást hirdeti.

A szívig hatol a portré, amit Sándor Erzsi írt önről 2005-ben – ilyen őszintét és szépet addig soha nem olvastam még. Milyen érzés így szembesülnie saját magával?

Máhr Ági: Elrakok egy-egy nagyobb cikket, jó kritikát, de egyébként nem gyűjtök dolgokat.

Miért nem?

Máhr Ági: Mert tudom, hány hét a világ. Az ember egy ponton leszámol vele, hogy mire vitte. Nem sokra vittem.

Ezt komolyan mondja?

Máhr Ági: Egész életemben azt csinálhatom, amit szeretek. Soha nem voltam fő színésznő – nem tudok harcolni. De mindig igyekeztem. Mindig jobban érdekelt ennél, hogy valódi partnerem legyen, hogy társulat legyen körülöttem. Ha nem érzem jól magam a helyzetemben, nem eléggé örülök a színháznak, találok valami mást, mert a világ is érdekel. Egész életemben meg akartam újulni. Ezért volt, hogy elmentem dolgozni Londonba, hogy elvégeztem a drámapedagógia szakot a színművészetin, hogy gyerekekkel foglalkozom, hogy nyelvvizsgákat teszek. De sokra tényleg nem sikerült vinni.

Mi jelentené, hogy sokra viszi?

Máhr Ági: Olyan ez, mint amikor a szerelemben azt mondják: te annyira jó fej vagy, te megérted, nem te kellesz. Nagyon jó, hogy kapok szerepeket. Ami jut. De nem miattam készül az előadás. Ha erre kell valaki, akkor ezt kapom, ha arra kell, akkor azt. Velem úgysem lesz baj. Szóval, elvagyok. De jó, hogy még mindig szükség van rám. Igyekszem életben maradni.

Szomorú, amit mond.

Máhr Ági: Ez szomorú?

Szerintem igen. Pedig például azt írja önről Sándor Erzsi: „nincsen nehéz szerep, megoldhatatlan feladat”. Ezt úgy olvasom: mindent tud a szakmájáról.

Máhr Ági: De az ember ezt nem így érzi. Hanem, hogy „csak jó lenne még”. „Csak hogyan tudnám megoldani.” Mondjuk, az utóbbi években nincs igazi kihívás számomra a színházban. Igaz, tavaly ki voltam adva Az állampolgár című film főszerepére – nagyon sokat harcolt azért a filmért a rendező, Vranik Roland. Izgalmas, és azt mondják, hogy nagyon jó lett. Menekült-téma. Egy iráni lánnyal és egy bissau-guineai férfival játszottam együtt. Így aztán nem voltam benne például az itteni Boldogtalanokban. Annak tudok örülni, ha jó színészekkel, jó rendezővel dolgozhatom. Van egy pici szerepem a Ványa bácsiban – imádom azt a kis csapatot, ők is szeretnek engem – zokogok a végén.

Min múlik, hogy nagyobb szereppel gondolnak-e önre?

Máhr Ági: Nem tudom. Nem nyomulok. Amit adnak, elfogadom – nem vagyok boldogtalan. Csak lehetne jobb is.

Mi lenne az a szerep, amit ön miatt kellene műsorra venni?

Máhr Ági: Sose kértem. De lenne. Eszenyi Enikő mondta, amikor befolyásos nőként díjat kapott, hogy a dráma­irodalom hetven százalékban férfiakra íródott. Szóval, a női szerep eleve kevesebb. Ahogy öregszik az ember, nyilván kevesebb a korombeli szerep is. De arra lehet gondolni, mit játsszon el egy idősödő színésznő.

1979-ben Csiszár Imrével szerződött Miskolcra. A színész szempontjából mi a legnagyobb különbség az azóta volt kor­szakok között?

Máhr Ági: Csiszár Imrével például boldog voltam. Már azzal is, hogy jöttem – az nagyon jó korszak volt. A pályánkat is együtt kezdtük, az első vizsgájában is szerepeltem. Aztán következett egy harcosabb időszak. Elmentem Angliába. Hegyi Árpád Jutocsa megint jó korszakot nyitott. Halasi Imre nagyon tisztességes ember volt, korrekt, törődött velem. Amikor ez a mostani korszak kezdődött, a barátnőm, Margitai Ági azt mondta, mázlista vagyok, hogy velük dolgozhatom. És nagyon örültem is. Tényleg nagy hittel, lelkesedéssel kezdődött. Reménykedem, hogy megint jó lesz.

A nézőtéren úgy érezni, vannak pillanatok, amikor a közönség egyértelműen fontosnak tarthatja magát: érte történik minden. Máskor pedig azt érezni, hogy a színház célja mégis inkább a művészeti alkotás létrehozása. Mit gondol, mennyire alapos érzések ezek?

Máhr Ági: Egy vidéki színháznak népszínháznak kell lennie. Sokféle igény kielégítése a feladata. Én például mindent szeretek a színházban: az avantgárdot, mert az a különös. De az operett is lehet izgalmasan rendezve. Volt, hogy operettnézőként elkönnyeztem magam. Hiába mondvacsinált a történet, de a közönség annyira együtt halad az előadással, ismerik a műfaj szabályait és jelrendszerét. Annyira helyesek. És ez is arról szól: ez az egész – közös, együttműködés. Mindig ezt mondom, mert ez a tapasztalatom: a miskolci közönség irtó jó. Itt minden megy. Az is, amit Zsótér Sándor rendez, vagy amiket Kamondi Zoli, szegény, csinált. A kísérletező és a különleges darabok is – megtelik a nézőtér a Ványa bácsira. Azt mondják a nagy öregek, hogy van színház, ahol egyáltalán nincs ilyen, mert a közönsége egyszerűen elutasítja. A miénk tisztességes társulat, és ez öröklődik. Megszállottak vagyunk, akarjuk, hogy jó legyen. Nem baj, hogy sokféle a repertoár, csak színvonalasnak kellene lennie mindig.

Ennyi idő alatt kikkel volt fontos találkozása?

Máhr Ági: Nekem a legfontosabb és az etalon: Major Tamás. Mindig rá hivatkozom, és hozzá képest helyezek el mindent. Major Tamás műve folytatódik az utána következő rendezői generációkban: Székely Gábor, Csiszár Imre, Novák Eszter… A mi rendezőink között is sokan Székely-tanítványok. Sok jó rendezővel dolgozhattam, nem akarok kihagyni senkit, nem is sorolom inkább.

Ahány rendező, annyiféle színházi nyelv?

Máhr Ági: Igen. Van, akivel könnyebb. Van, akivel jobb, még ha nehezen kommunikál is – de ha ismered, érted, és hajlandó vagy dolgozni, akkor nagyon jó dolog születik.

A színészet nem csak úgy szakma, hogy a szöveget kell megtanulni, de az emberismeretet is: kivel hogyan lehet dolgozni?

Máhr Ági: Egyáltalán nem csak úgy szakma. Nekem a szöveggel eddig problémáim egyáltalán nem voltak. Hogy meg kell tanulni, az a legkevesebbnek tűnt. De most, hogy öregszem, látom, hogy sok-sok nagyszerű színész barátom mennyire szenved ettől. És hiába tudod a szöveget, történhet bármi: megszólal egy mobiltelefon, a szemedbe hullik egy hajtincsed – és: fehér lap. Kezdek egy kicsit félni. A színészetben az a fontos, hogy ki vagy, és hogyan jutsz el odáig, hogy magadra formáld a szereped, hogy benne legyél, és hogy milyen stílusban fogalmazol, magadhoz és a partnereidhez képest hol vagy a történetben. Az az izgalmas folyamat, hogyan jutsz el. Honnan, hova.

Fontos, hogy minden szerepben saját maga legyen?

Máhr Ági: Nagyon fontos nekem, hogy igyekezzem elkerülni a sztereotípiákat. Én valahogy mindig nehezebben próbálok, nem tudok hazudni. Van, akitől kérnek valamit, rögtön mutat ezerféle megoldást. Én meg: ha nem találkozom vele, ha nincs igazi közöm hozzá, akkor képtelen vagyok erre. Érdekes volt Major Tamással a Csetepaté Chioggiá­ban. A szerep szerint meg kellett esküdnöm valamire. És a bemutatón kinyitottam a szám, és leesett az állam. Azt addig soha nem csináltam. Nagy sikerem volt, és amikor mentünk ki a tapshoz, azt mondta Major Tamás: ilyenkor boldog a rendező, hogy a színész tud a szerepében gondolkodni. Azt hitte, egészen addig átvertem, és csak a bemutatóra tartogattam ezt a gesztust. Közben bennem, itt belül már mindig megtörtént, csak még nem tudtam megmutatni. Addig nem volt tudatos. Akkor jutottam el oda, addigra érett be. De: ez én voltam.

Mindig sikerül?

Máhr Ági: Nem, dehogy. Van, hogy megfeszülsz, és akkor sem megy. Nem mindig tud megtörténni, a legnagyobb tisztességgel sem. A Ványa bácsiban mindössze néhány mondatom van, és mindig tudok sírni. Pedig a közönség nem is látja. Azt például Taub Jánostól tanultam, hogy ez tanulható: dresszírozta a színészt, mint Pavlov a kutyákat, hogy legyen fogódzó, biztonsággal működjön, amikor amúgy nem működne.

Hogyan lehet sírni bármikor?

Máhr Ági: Nem tudom, hogy mitől és hogyan történik. És mondom: a Ványa bácsiban nincs is rá szükség, de ezzel együtt működik ez a dajkaszerep. Hatott rám mindaz, ami a próbák alatt történt, a küszködés és akarás, ahogy a szerep találkozott a színésszel. Sok mindenre gondolok, például a saját nyomorult életemre, hogy valakit kivágnak, és nem lesz már sorsa. A természetességhez nagyon kell tudni a szakmát. Van egy amerikai könyvem, Röhrig Gézától, a Saul fia főszereplőjétől kaptam annak idején – ebből tanítom a színházra a gyerekeket. Azt mondja a szerző, olyan ez, mint a focista: rohan önkívületben a pályán, de hallja, hogy üvölt a közönség, és tudja az irányt, hogy merre a kapu, érzékeli a labdát, azt is, kitől kapja majd. Ez van a színpadon is, nem veszíti el az ember a józan eszét, és nem kerül elmeháborodott állapotba. Csomó mindennek a tudatában van. És teljes energiával csinálja, ami a dolga. Mindig az érdekelt, hogyan lehetek jobb, hogyan lehetek izgalmasabb. Milyenek a partnereim, merre haladnak, hogyan mehetek velük, hogyan lehet megújulni. Milyen új formák vannak.

Vannak?

Máhr Ági: Vannak. Persze, lényegileg minden volt már, de a megközelítésmód, hogy mit mer egy előadás, hogyan nyúlunk valamihez hozzá – az mindig az új lehetőségét hordozza.

Bujdos Attila

Névjegy

Máhr Ágnes (Budapest, 1952)

Szülei: Máhr Ferenc és Mátyás Jolán

Díjak, elismerések:

Színdarab-fordítása: Dosztojevszkij-Richard Crane: A Karamazov testvérek

Jelenlegi szerepei: My Fair Lady, Az eltört korsó, Ványa bácsi, Liliom

Kiragadott mondatok

A túlvilági döntéshozó: nő — Máhr Ági így két szerepben is ítélkezik Liliom felett. Hollunderné a földön szigorú, mogorva ítéletek mögötti segítőkészsége égi fogalmazói minőségében próbál formát találni, indokot az utolsó utáni esélyhez, emelkedett, a jóságból táplálkozó mérlegeléssel.

(Liliom)

A kontroll a dajka: Máhr Áginak nincs oka az őszintétlenségre, a romlás, az előnytelenség a belátás kedvességével is elmondható — ez van, ez történik, az élet már csak ilyen, lehetne más, de nem lehet, mert ilyenek vagytok.

(Ványa)

Máhr Ági anyaalakja rebbenő, menekülő asszony: a felé irányuló kíváncsiságban kevés az őszinteség, a figyelem – nemcsak az autisztikus gyermeke más, ő is viseli ennek a bélyegét.

(A Gézagyerek)

Máhr Ági saját halálával játszva önironikus, a színházi korszakváltással kapcsolatban nagyon is személyes: valódi tétje van, hogy történjen valami, a színész játszani akar.

(Mi és Miskolc)

(Bujdos Attila színházi írásaiból)

A varázslat soha nem szűnik meg

Mire jó a színház?

Máhr Ági: Irodalmi példával válaszolnék. Faludy György írja a Pokolbeli víg napjaimban, hogy a recski kényszermunkatáborban az ötvenes években, az embertelen robot végén minden este tartottak foglalkozásokat. Irodalomról, történelemről, melyik rab mihez értett. Egyszer az egyik professzor azt mondta, nem jön már, mert neki többet ér az egy óra pluszalvás. Faludynak átfutott az agyán, hogy nem lesz ez jó. És tényleg, nagyon hamar meg is halt az az ember. Ez arról szól, hogy a tudás, a kultúra az életben maradáshoz kell. Ezért lesz mindig is színház. Színház a görögök óta mindig is van: az emberek összejönnek egy helyen, közös élményben van részük, és ez az élmény mindennap más. A színház: hús-vér, amilyen a színész. A varázslat soha nem szűnik meg. És az igény sem, hogy legyen varázslat. Magyarországon nagyon sokan járnak színházba. A minőség nem vitatéma: ahová nem járnak, az egyszerűen rossz színház, és az emberek nem akarják, ami nem jó. A jó színházba pedig nem lehet jegyet kapni. Mert azt meg akarják. A kiművelt emberfő, az jó befektetés. Azok az országok viszik valamire, ahol költenek a kultúrára és az oktatásra.