2016.04.09. 16:22

„Sokan mondták, hogy ezt a díjat előbb vagy utóbb meg kell kapjam”

Címkék#zagyvarékas #kintüntetés #Serfőző Simon #irodalom #Miskolc #költészet #Kossuth-díj

Miskolc - A Zagyvarékason született, miskolci kötődésű Serfőző Simon író, költő március 15-én kapta meg a magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetést.

A magyar kultúra művelésének és ápolásának elismeréséért járó legmagasabb magyar állami kitüntetést, Kossuth-díjat kapott március 15-én Serfőző Simon író, költő. Áder János köztársasági elnök a díj odaítélésének indoklásában így fogalmazott: a tradicionális népi jegyeket modern szimbolikával ötvöző költészete, a magyar sorsirodalom hagyományait változatos művészi eszközökkel megújító próza- és drámaírói életműve, illetve jelentős publicisztikai és könyvkiadói tevékenysége elismeréseként részesült a díjban.

Immár a legmagasabb magyar állami kitüntetés birtokosa. Mi volt az első, ami eszébe jutott, amikor megtudta, Kossuth-díjas lett?

Serfőző Simon: Nagy megtiszteltetés ez. De tény, sok belső vívódást is jelent számomra. Eszembe jutott, hogy hányan nem kaptak, holott megérdemelték volna. Ha csak Borsod-Abaúj-Zemplén megyét idézem magam elé, akkor mindjárt Fekete Gyula jut eszembe, aki olyan harcosa volt az irodalmunknak, közéletünknek, aki az írásaiban máig hatóan foglalkozott és tett szóvá olyan problémákat, amelyek manapság vetődnek fel a legégetőbben. A népességfogyásra gondolok elsősorban. A magyarság megmaradása érdekében ádáz harcokat folytatott évtizedeken át. Nem jelentéktelen szépírói tevékenysége sem. Nagyon megérdemelte volna, és mégsem kapta meg. Tisztában vagyok vele, hogy Kossuth-díjasnak lenni rangot jelent s nem kevés felelősséget. Mások javára szeretném az eddigieknél is hatékonyabban hasznosítani azokat a lehetőségeket, amelyek az irodalmi közéletben adódnak számomra.

Meglepetés volt önnek a díj?

Serfőző Simon: Sokan mondták, ezt előbb-utóbb meg kell hogy kapjam. Tudtam róla, hogy Miskolc város illetékesei felterjesztettek díjazásra (köszönöm nekik), és az írószövetség is már 4–5 éve folyamatosan. Több irodalomtörténész is jelezte, hogy eljön ez az idő előbb vagy utóbb. Úgy látszik, mostanra jött el.

Hogy érzi: kivel jó közösen birtokolnia ezt a címet? Néhányan a listából, akik Kossuth-díjasok: Örkény István, Mándy Iván, Utassy József, Tolnai Ottó, Görgey Gábor, Závada Pál, Oravecz Imre, Varga Domokos, Hernádi Gyula, Tandori Dezső, Kertész Imre, Lázár Ervin, Jókai Anna, Hubay Miklós, Kányádi Sándor és még hosszan sorolhatnám.

Serfőző Simon: És kell is sorolni. Nem szabad megfeledkezni Illyés Gyuláról, Nagy Lászlóról, Juhász Ferencről, Csoóri Sándorról. Az én nemzedékem közül Ágh Istvánról, Buda Ferencről. Sajnos Kalász László, Ratkó József, akik idejekorán eltávoztak közülünk, kimaradtak a sorból, pedig közöttünk lenne a helyük. Az eddigiekből is kitetszik, hogy negyven-ötven évre visszatekintve is, milyen gazdag életművekkel gyarapodott a magyar irodalom. S mindegy, hogy ezek az életművek milyen ízlések, eszmények jegyében születtek, a mi kultúránk gazdagodott általuk. Más kérdés, hogy én a magam számára mit tartok irányadónak. A magyar irodalom fő vonulata Balassi Bálinttal kezdődik, folytatódik Berzsenyivel, Vörösmartyval, Petőfivel, Arannyal, s tovább Adyval, József Attilával, s a Hetek, Kilencek költőivel. Ők azok, akik a legteljesebb képet mutattak föl arról a korról, amelyben éltek, akik segítettek a magyarság megmaradásában, erősítették a szülőföld- és hazaszeretet, az adott kor embereiben válságos időkben is tartották a reményt, hitet a jövőben. S természetes módon szóltak az élet szentháromságáról: a születésről, a szerelemről, a halálról. Az irodalomnak mindenhez köze van. A politika időnként szeretne belebeszélni az irodalom dolgába, a meghatározó jelentőségű alkotók azonban elvárásokhoz sohasem igazodtak. Legalább is igyekeztek attól távol tartani magukat.

Ön nem vett részt a politikában, pedig sok pályatársa választotta a politikusi pályát a rendszerváltás idején. Tudatos döntés volt?

Serfőző Simon: Szerettem volna megmaradni írónak, szerkesztőnek, a direkt politikától tisztes távolságban tudni magam. Noha a lakiteleki sátorverők között ott voltam. Hozzászólással is készültem, amely majd a Magyarság esélyei című, az ottani tanácskozás anyagát összefoglaló kötetben jelent meg.

Mi az, ami az életművét meghatározza?

Serfőző Simon: Nyilvánvalóan az a tanyai miliő, amelyben 16 éves koromig éltem. Noha Szolnokra jártam iskolába, bejáró diák voltam első osztályos koromtól mindaddig, amíg Budapestre nem kerültem. Megismertem a tanyasi, falusi világot, a szántó-vető emberekét, krampácsolókét a vasúti sínek mellékén, a bejáró munkásokét, akikkel együtt utaztam reggel oda, este vissza, amikor 16 éves koromban Újpesten lettem segéd-, majd betanított munkás, megtudtam, milyen munkásszállásokon, albérletekben élni. Milyen a városi szegények sorsa, s az idegenségbe vetetteké, akik elkényszerültek a 60-as években a falukról, tanyákról az ipari városokba, mint én is Miskolcra. Ez az élettapasztalat az, amit fontosnak tartottam munkáimban megjeleníteni, azzal a szándékkal, hogy írásaimmal segítek rajtuk, sorsosaimon, ha csak annyival is, hogy életük, munkájuk ne merüljön feledésbe. Nyom maradjon utánuk.

Ír verset, regényt, drámát, riportot. Mégis: melyiket tartja legfőbb műfajának?

Serfőző Simon: A kritikusok, irodalomtörténészek elsősorban költőnek tartanak. Való igaz, legkedveltebb műfajom a vers. Van azonban, ami csak prózában mondható el: elbeszélésben, regényben, drámában. Azt szoktam mondani, a téma kiválasztja, melyik az a forma, amelyikben a legjobban érzi magát. Mostanában például Zagyvarékas hiedelemvilágának valamiféle feldolgozása foglalkoztat. Ez is egy olyan mélyrétege a magyar kultúrának, mint azok a népi imádságok, amelyeket Erdélyi Zsuzsanna tárt fel. Az ismeretlentől való valamikori félelmek máig bennünk élnek babonák formájában, naponta találkozni velük különböző kiszólásainkban, szokásokban.

Szülőtelepülése, Zagyvarékas egyébként is nagyon fontos szerepet játszik életében, művészetében. Elmeséli, milyen múltbéli szellemi tájakra lelt falujában?

Serfőző Simon: Olyan hiedelmekre, amelyeket a néprajzkutató Cs. Pócs Éva az ötvenes években gyűjtött össze, s én ismertem gyerekkoromból. Amikor azt hallottam a falusi emberektől, hogy őrizkedjek a Zagyvától, mert vasfejű ember lakik benne, meg víziborjú, amelyik a gyerekeket, ha elkapja, belefojtja a vízbe, ennek mögöttese nyilvánvalóan a víztől való félelem volt. Elhitték például, hogy rontó asszonyok laknak a faluban, szemmel verők, vajákosok. S akik macska képében átmennek a mások portájára. Ma is vannak, akik elhiszik, hogy egyik ember meg tudja átkozni a másikat, s nyomorék lesz, mindenféle baj éri a családját. Boszorkányokról is hallani. Vagy, hogy valakinek a szelleme hazajár. Hosszú történeteket tudtak, tudnak ma is mesélni a falusiak, csak meg kell hallgatni őket.

Az Égigérő nyár címmel (2013) megjelent gyermekverseinek is ihletője az említett hiedelemvilág. Hogy érzi, a költői, írói létét mennyiben határozza meg, hogy kiskorában ezeket a történeteket hallgatta?

Serfőző Simon: Biztosra veszem, hogy annak a képi világnak a nyomai, amelyek a hiedelmekben megtalálhatók, fellelhetők a verseimben. Kritikusaim kimutatják, hogy már a pályám kezdetén megjelennek a szerszámok emberi tulajdonságokkal felruházva, a nyári hőségben „gatyára levetkezve a kapák”, a messzire tekintgető kútgémek. Azok a költők, akik verseikben képi nyelven fogalmaznak, számomra a leghatásosabban közvetítik gondolataikat. Jól tudván, hogy a magyar nyelv rendkívülien érzékletes nyelv. Igazi értékéről mondanak le azok, akik figyelmen kívül hagyják különös szófordulatait, hasonlatokban gazdag kifejezőeszközeit, csupasz fogalmakra egyszerűsítik a nyelvet. Vagy éppen poénkodó szójátékokra.

Milyen gyakran jár haza, Zagyvarékasra?

Serfőző Simon: Miskolcon van a munkahelyem, hiszen itt működik a Felsőmagyarország Kiadó, itt készülnek új kiadványaink. Egerben négy éve élek, Zagyvarékasra írni járok haza, mindig, ahogy a munka diktálja.

Miskolchoz menyire kötődik?

Serfőző Simon: 1968 óta éltem, laktam ezt a várost. Meggyökeresedtem benne. Szeretem nagyvárosi forgalmát, az úgynevezett jöttmentek iránti befogadókészségét. Ide kötnek a kezdeti évek egzisztenciális nehézségei, amelyeket segített megoldani. Gulyás Mihály, Kabdebó Lóránt jóvoltából bekerülhettem a Napjaink szerkesztőségébe. Két drámámat játszotta a színház, bár a helyi kritika a másodikat fenntartással fogadta: szerinte túl sötét képet rajzoltam a munkásszállások lakóiról. (Ha az volt.) Egészségi krízishelyzetemből Miskolc orvosai két alkalommal is kimentettek (Kulcsárné Hérics Margit, Nagy György, Sipos Gyula, Grenda Andor főorvosok). Igaz barátokra találtam a városban, ahol szülőfalumon túl otthon voltam, vagyok ma is.

Min dolgozik most?

Serfőző Simon: Verseskönyvet állítok össze, összegzését adva eddigi munkásságomnak. Kronológiailag kell helyére rakni a verseket úgy, hogy egyfajta tematikusságot is felmutasson. Szembesülve, mihez adtam a nevemet az elmúlt évtizedekben, és megbékélni magammal, ha látom, egy-egy versem sikerülhetett volna jobban is. Közülük elhagytam néhányat, amelyek mondanivalójukban nem mondanak többet, mint az eddigiek.

Említette a kritikusokat. Mennyire szokta figyelembe venni a véleményüket?

Serfőző Simon: Elolvasom, de nem tudnak különösebben befolyásolni, írni csak a magam tehetsége szerint vagyok képes.

Hajdu Mariann