Megtaláltam az utam

A középsuli – a nyolc osztályt végigjáró diákok részére – különböző szakaszokra bontható. Az első szakasz mintegy 4–5 évet ölel fel, amikor sokak számára minden mindegy, s habár a lelkiismeretes diákok ebben az időszakban is güriznek, hogy elérjék az év végi kitűnőt, a legtöbb diáknak ezek az évek a lazításról és a „félvállról vétel”-ről szólnak. Persze van, aki már elég korán rájön, mi a célja, milyen pályán képzeli el magát, de ez a ritkább. Pap Emília írása.

A többség a tizedik, tizenegyedik osztályban, de akadnak olyan extra esetek, – mint jómagam is – akik csak a végzős évükben jönnek rá, hogy mi a manót kéne kezdeni magukkal.

Én az a személy szeretnék lenni, aki biztatja, segíti a tanulókat, az életre neveli őket.

Egy szó mint száz, február 15-éig nagy nehezen végre nekem is sikerült eldönteni, merre tovább. A legnagyobb dilemmám a választás során az volt, hogy sajnálatos módon túl sok mindent szeretek csinálni. Ironikus, tudom… Egy diák, aki rengeteg mindenben örömét leli, mégsem képes olyan szakot találni, amelyik feküdne neki. Én is kinevettem magam sokszor. De egyszerűen minden szakból hiányzott számomra valami, ami miatt nem felelt meg. Szerintem életem végéig bennem fog élni a kép, amikor végzős évem minden délutánja azzal telt, hogy anya faggatott. „Hova adjuk be a jelentkezést, mit szeretnél csinálni, nemsokára itt a határidő.” Szerintem valamennyi ballagó átélte ezt egyszer. A barátaim, úgy emlékszem, már mind döntöttek. Csak én álltam ott kétségbeesetten, konkrét elképzelés nélkül. Tudom, most azt hiszik, hogy egyik napról a másikra valami óriási csoda történt, reggel felkeltem és hirtelen a szemem elé villant a megfelelő szak, de ki kell, hogy ábrándítsak mindenkit, ez nem egy ilyen sztori. Egész pontosan úgy történt a nagy felismerés, hogy egy nap anyukám odahívott a számítógéphez, hogy talált egy tök jó szakot, olvassam el. Ez pedig a közösségiművelődés-tanár volt. Ha esetleg hallottak már erről, akkor gratulálok, az emberek azon két százalékához tartoznak, akik ennyire tájékozottak. Az alkalmassági vizsgámon ugyanis még az egyetemen tanító tanárok is azt kérdezték, hogy vajon álmomból felriadva jutott-e eszembe ez az ötlet, mire én nemes egyszerűséggel közöltem, hogy a felvi.hu egyik zugában találtam. Tudni­illik, ez egy újonnan indított szak, amely még nem túl ismert, viszont ennek ellenére úgy érzem, az angol nyelvvel párosítva számomra ez a legmegfelelőbb.

Egy dologban elég régóta biztos voltam, mégpedig abban, hogy a tanári pálya nekem való. Véleményem szerint egy jó tanár – ugyanúgy, ahogyan egy rossz is – meghatározó egy ember életében. Én az a személy szeretnék lenni, aki biztatja, segíti a tanulókat, az életre neveli őket. Tudom, hogy mennyire fontos a motiváció egy gyerek számára, és az önmagába vetett hit megerősítése. Tulajdonképpen a saját kamaszkori sérelmeimtől szeretném megóvni a jövőbeni diákokat. Ha nem lett volna az a pár tanár az életemben, aki lelkesített, biztatott, valószínűleg nem választottam volna ezt a szakot, és ma sem lennék az, aki vagyok. Tudom, kicsit nagyravágyónak tűnhetek a világmegváltó terveimmel, és azt gondolhatják, hogy csak egy tanár leszek, nem pedig köztársasági elnök vagy motivációs tréner. Szerintem egy igazán jó tanár igenis képes életekre hatni. Én pedig mindent meg fogok tenni, hogy ilyen ember válhasson belőlem. Ebből kifolyólag természetesen majd kiugrottunk a bőrünkből itthon, amikor kiderült, hogy felvettek és szeptembertől álmom megvalósításának útjára léphetek. Még most is hihetetlen számomra, az pedig még nagyobb öröm, hogy minden barátom felvételt nyert az általa választott egyetemre.

- Szerzőnk az egri Eszterházy Károly Egyetem hallgatója -