„Gondoljuk végig, hogy elveszített szeretteinknek mit köszönhetünk!”

Miskolc - A gyászolónak sokat segíthet, ha valakinek el tudja mondani az érzéseit.

Halottak napja közeledtével elveszített szeretteink körül forognak a gondolataink. De miért fáj annyira a veszteség, hogy lehet enyhíteni rajta, egyáltalán hogyan viszonyuljunk a halálhoz? A kérdések megválaszolásában Molnár Erzsébet mentálhigiénikus, gyászterapeuta volt segítségünkre.

Előfordul, hogy a gyászoló megreked a gyász egy fázisában.” Molnár Erzsébet

Miért olyan fájdalmas elveszíteni szeretteinket?

Molnár Erzsébet: Véleményem szerint azért, mert a mai világ valahogy a halállal nem akar szembe nézni, nem akar vele foglalkozni. Pedig ha úgy vesszük, az élet természetes része a befejezés, az elmúlás is. Manapság az emberek azonban az önmegvalósításra törekszenek és mindenütt azt hallják: „Éld meg minden napodat, az élet vidám, mindig fiatal maradsz, ha ezt vagy azt megveszed!” A halál így derült égből villámcsapásként érkezik.

Amikor önhöz fordulnak segítségért az emberek, mit mondanak, miért teszik? Mi az, amivel nem tudnak megbirkózni?

Molnár Erzsébet: Legfájdalmasabb számukra a hiány, a veszteség, az egyedül maradás, a friss gyásznál pedig nagyon erős a bűntudat érzése. Hogy „mit nem tettem meg érte vagy miért nem figyeltem oda jobban rá, miért veszekedtem vele annyit”. A bűntudat érzése akkor is felerősödik, ha a gyászoló jó kapcsolatban volt azzal, akit elveszített. Óriási teher az egyedül maradás is. „Rám marad minden gond. Az eddigi közös feladatokat, munkákat ezentúl nekem kell egyedül elvégeznem.” Ezzel bizony szembe kell nézni. De az is eszébe jut a gyászolónak: „Lehet, hogy én leszek a következő.” A mai világ, ahogy az imént is mondtam, kikerüli ezeket a témákat. Azt szoktam mondani, hogy egyfajta halálpornóban élünk. Nem beszélünk a halálról, de ugyanakkor ott van bennünk egy teljesen átformált világban: az akciófilmekben például, de abban is, hogy egyre nő a gyilkosságok száma, egyre nő az önpusztítás, azaz az öngyilkosságok száma, és mégse beszélünk eleget róla.

Amikor meghal egy közeli hozzátartozónk, mi segíthet a kínzó fájdalmat elviselni?

Molnár Erzsébet: Nagyon jó lenne, ha a gyászoló el tudná mondani valakinek a belső érzéseit. Valakinek, aki közel áll hozzá, akiben megbízik. Ez mindig segít. Aki meghallgatja, annak nem is kell nagyon mit mondania, csak figyelemmel hallgatni a fájdalmával küszködő gyászolót. A kimondott szónak rendkívül nagy ereje van. Mert kimondva a gyászoló egészen másképp hallja vissza a saját érzéseit, mintha csak magában végiggondolja. Tehát ez is segítség.

Probléma, hogy a halálhoz, a temetéshez köthető szokások kiveszőfélben vannak. Talán vidéken még élnek ezek a rítusok. A virrasztás például nem a siránkozásról szól, hanem a kibeszélésről, a halott érdemeinek felsorolásáról, és arról, hogy a gyászoló ne maradjon egyedül a fájdalmával. Segíthet a gyászcsoport is, ha valaki magányos és nincs kinek elmondania a fájdalmát. A Hospice Alapítvány keretén belül rendszeresen indulnak ilyen csoportok.

Szintén segítőeszköz lehet a telefonos lelkisegély-szolgálat. Nyilván ez inkább elsősegély-telefonbeszélgetés, de mégis, az adott krízishelyzetben enyhülést tud adni.

Ismerek olyan gyászolókat, akik mindennap kimennek szerettük sírjához. Ez jó megoldás a fájdalom enyhítésére?

Molnár Erzsébet: Egy darabig természetesen jó. Nyilván nem véletlen, hogy körülbelül egy évig tart egy gyászreakció. Ennyi idő kell, hogy a gyászoló végigéljen minden ünnepet. És normál körülmények között ennyi idő alatt fel is dolgozódik a veszteségélmény. Nem arról van szó, hogy elfelejtjük azt, akit elveszítettünk, hiszen az életünk soha nem lesz már olyan, mint azelőtt, de egyáltalán el tudjuk engedni a halottat. Már nem annyira éles a fájdalom és teljesen vissza tudunk állni a mindennapokba. Feladatokat, célokat találunk, újra van értelme az életünknek, akár egyedül is. De akár egy újabb kapcsolat lehetősége is fennáll és akkor már közösen indulhatunk el egy újabb élet felé. Hiszen a halál egy új élet kezdete is lehet. Nemcsak fizikai értelemben, hanem lelki értelemben is.

Mi történik, ha valakinek nem sikerül feldolgoznia a szeretett személy elvesztését?

Molnár Erzsébet: Előfordul, hogy a gyászoló megreked a gyász valamelyik fázisában, hiszen egy folyamatról van szó. Ilyenkor a gyászoló nem tud kimozdulni ebből a helyzetből. Ezt úgy nevezzük, hogy patológiás vagy komplikált gyászfolyamat. Itt már valószínű, hogy szakember segítségére van szükség. Ez olyan lelki problémákkal járhat együtt, aminek következtében a gyászoló különböző függőségekhez menekül. Felléphetnek alvászavarok, evészavarok is. Ezenkívül vannak olyan cselekedetek, amelyek szintén patológiás reakció jelei lehetnek. Például több év után sem pakol ki semmit a lakásból a gyászoló az elhunyt holmijai közül. Otthagyja a papucsát az ágy mellett, a kabátját vagy kalapját az előszobában, és mindig úgy érzi, hogy ott van mögötte. Hallucinációk, víziók is felléphetnek, úgy érzi, hogy szól hozzá, segíti az elhunyt a mindennapi életében. Ezek téves képzetek, ilyenkor már tényleg szakemberhez kell fordulni.

Tapasztalatai szerint kit a legfájdalmasabb elveszíteni? A szülőt, a házastársat, a gyermeket?

Molnár Erzsébet: Minden bizonnyal a gyermek elvesztése a legfájdalmasabb. Még inkább, ha kicsi a gyerek, de még egy idősebb szülőnek a középkorú gyermek halála is igen megrázó. Ugyanakkor az is nagyon fájdalmas, ha valaki a szüleit veszíti el, főleg gyerekkorban. Hiszen akkor egyedül marad. És felmerülnek a kérdések: lesz-e, aki gondoskodik róla és ki lesz az? Az árvaság érzése is nagyon fájdalmas. Ugyanakkor a házastárs elveszítése akkor, ha jó kapcsolatban éltek előtte. A párkapcsolatok manapság azonban sok esetben nem felhőtlenek. Könnyen veszekszünk, könnyen odamondjuk az érzéseinket, kevésbé vagyunk toleránsak, kevésbé alkalmazkodunk, könnyen otthagyjuk a párunkat, ha úgy adódik. Sok párkapcsolat a „se veled, se nélküled” elv alapján működik. És ha a halál bekövetkezik, ez az ambivalens érzés nagyon nagy kockázati tényezője az előbb említett patológiás gyászreakciónak.

Említette a gyermekeket. Nekik milyen érzéseik vannak a halállal kapcsolatban?

Molnár Erzsébet: Azt tudni kell, hogy körülbelül 9–10 éves korban éri el a gyerek azt a fejlődési szintet, hogy megérti, elfogadja, hogy valami véget ért. Tehát addig a gyerekek általában a halált egyfajta alvással azonosítják. Hiszen játszás közben is előfordul, hogy „na most lelőlek”, a társa elvágódik, becsukja a szemét és úgy tesz, mintha meghalt volna. Pár perc múlva azonban felugrik és folytatódik minden tovább. A gyerekekre az is jellemző, hogy sokszor vádolják magukat szüleik vagy nagyszüleik haláláért. Ha valamit nem engednek neki a felnőttek, gondolhat olyat, hogy „bárcsak egyedül lennék, akkor bármit megtehetnék”. És ha valóban bekövetkezik a haláleset, akkor azt hiszi, hogy miatta halt meg a szeretett személy. Ezt azonban nem tudja kivel megbeszélni, így egy életre szóló félelem, bűntudat marad benne. Később ezt rendkívül nehéz hosszabb beszélgetéssel vagy pszichoterápiával feltárni. A gyermekeket fel kell készíteni az élet elmúlására. Ilyenkor ősszel például érdemes arról beszélgetni, hogy most lehullanak a levelek, meghalnak, de tavasszal egy új élet kezdődik. Én nem tartom jónak, ha a gyerekek nem vesznek részt a temetésen. Két-, hároméves kortól már el lehet vinni őket. Természetesen el kell előtte mondani nekik, hogy mi történik majd ott, miről van szó és hogy ne érezzék ezt tragikumnak, óriási fájdalomnak. Fájdalom persze akkor is lesz, de így az elmúlás természetes része lesz az életüknek.

Mikor mondható az, hogy sikerült elengednünk a szerettünket?

Molnár Erzsébet: Akkor, amikor úgy érzi az illető, hogy nem ekörül forognak állandóan a gondolatai. Nem a fájdalom, nem a veszteség­élmény, ami dominánsan uralja a hangulatát, érzéseit, és emellett már vannak határozott feladatai, céljai. Megtalálja a családban a helyét, szerepét, az unokákkal foglalkozik például vagy újra be tud illeszkedni a munkahelyén. Ez a normál gyászfolyamat végére lezajlik. Ehhez nem kell külső segítség. De ahogy említettem az előbb, arra mindenképpen szükség van, hogy tudjon beszélni az érzéseiről a környezete valamelyik tagjának.

Könnyebb azoknak az embereknek, akik vallásosak és hisznek a túlvilágban?

Molnár Erzsébet: Egy picit talán könnyebb lehet, de ugyanakkor közöttük is vannak olyanok, akik félnek a haláltól. Mert bizonytalanok, hogy mi lesz a halál után. Általában minden vallásban ott van a lélek tovább élése ilyen-olyan formában. Ez talán egy picit segít az illetőnek, hogy jó, a szeretett személy teste meghalt, de neki már jobb az Isten közelségében és majd találkozunk valamikor. Ez talán segíthet, de nagyon vallásos emberek között is vannak olyanok, aki nehezen fogadják el a halál tényét vagy lehetőségét.

Hogyan emlékezzünk halottak napján?

Molnár Erzsébet: Halottak napján gondoljuk végig, hogy elveszített hozzátartozóinknak mit köszönhetünk! Ezzel a gondolattal vigyük ki a temetőbe a mécsest, a virágot! Aki nem tud elmenni a temetőbe, az otthon gyújtson egy-egy mécsest, és hagyjon egy kis időt arra, hogy elmélkedjen a szeretett személyről! Melyek voltak a jó tulajdonságai, jó cselekedetei, idézzük fel a közös emlékeket! Az emlékezés a lényeg, nem az óriási csokor, a virágpompa. Egy szál virág és egy mécses mellett az érzelmi odafordulást sokkal fontosabbnak tartom.

- Hegyi Erika -

Névjegy: Molnár Erzsébet

Iskolák: Fodor József Egészségügyi Szakiskola laborans, Sla Scriptura Teológiai Főiskola, Miskolci Egyetem mentálhigiénikus, Károli Gáspár Református Egyetem szupervizor, coach.

Foglalkozások: laborvezető, mentálhigiénikus, szupervizor.

Munkahelyek: Semmelweis-kórház bőrgyógyászat, Semmelweis-kórház Erzsébet Hospice Alapítvány.

Elismerések, kitüntetések: Semmelweis-kórház: kiváló dolgozó.

Család: egyedülálló.

Szabadidő: zene, természet.

„Klaudia a legszebb angyalka, hiszem, tudom, hogy így van”

Miskolc - Az édesapa az utolsó pillanatig reménykedett, hogy kislánya legyőzi a gyógyíthatatlan betegséget.