Egymaga ment meg családokat, iskolákat a miskolci ápolónő

Felsőzsolca, Miskolc - Sinka Eszter miközben ápolónő egy miskolci háziorvosi rendelőben, hol adományokat gyűjt, szállít, hol egy magatehetetlen betegének a kertjét ápolja, vagy egy másiknak ebédet főz, visz. Folyamatosan továbbképzésekre jár, három fia van. Eközben magára is hagy időt, hetente elmegy a fodrászához, az a húsz perc jár neki. Veres Dóra cikke az Abcúgon.

Adományokkal tele rakott teherautó áll a felsőzsolcai ház udvarán – megszokott látvány ez Mágoriné Sinka Eszteréknél. A 45 éves ápolónő tökéletes hajjal, tökéletes sminkben fogad, nem látszik rajta, hogy pár perccel korábban még csomagokat pakolt a teherautó platójára. Sinka Eszter Miskolcon, a 17. számú háziorvosi körzetben dolgozik, három fiú édesanyja, szabadidejében rászorulóknak gyűjt. Most épp a prügyi Móricz Zsigmond Általános Iskola diákjainak visz könyvekkel, ruhákkal, tartós élelmiszerrel teli csomagokat.

A prügyi általános iskolánál pakolják le az adományokkal teli teherautót | Fotó: Magócsi Márton

– 2010-ben elöntötte az ár Felsőzsolca egy részét. Az első napon sok árvízkárosultat ide, a szomszédos iskolába hoztak. Volt, akinek mindene odalett. Eszter és családja segített, ahogy tudott. Összeszedték az otthon talált felesleges holmit, teát főztek, szendvicseket csináltak, Eszter pedig ellátta a sérülteket, beoltotta, akit kellett. Másnapra őket is elöntötte a víz, az ő házuk alsó szintje is teljesen tönkrement. Másfél évvel korábban költöztek oda, nem sokkal az árvíz előtt készültek el a felújítással. Három fia van, az ő szobáikat érte a legnagyobb kár. A bútorok, a padlószőnyeg, a ruháik mind odavesztek. Mentőcsónak menekítette ki őket, a barátaiknál húzták meg magukat. Néhány nap múlva térhettek vissza. Úgy fogalmaz, szerencsésen megúszták, mások tényleg mindenüket elvesztették. Úgy érezte, tennie kell valamit, ezért felhívta az ismerőseit, barátokat, rokonokat, és megkérdezte, tudnának-e segíteni. Senki sem utasította el, rengeteg élelmiszert, ruhaneműt vittek. Kocsiba pattantak, és elkezdték széthordani, ami összegyűlt. – Jártuk az utcákat, mindenkinek adtunk valamit. Kérdezték, honnan jöttünk, mikor mondtuk, hogy innen, a Sport utcából, a legtöbben megdöbbentek – meséli.

Valahogy így indult az egész. Teltek-múltak a hetek, hónapok, és az ismerősök egyre kérdezték, épp nem gyűjt-e most valakinek. – Lakásfelújítás vagy nagytakarítás után egyből én jutottam eszükbe, hogy a régi, kinőtt ruhákat, feleslegessé vált bútorokat szívesen odaadnák – mondja Eszter. Mindent elfogadott, elkezdte a holmikat a garázsban gyűjteni. Volt, hogy az orvos szólt neki, hogy az egyik ismerőse a vissi Református Átmeneti Anyaotthonnal van kapcsolatban és szívesen vinne le gyermek- és felnőtt ruhákat, másokat a Facebookon talált meg, így kialakult egyfajta kereslet és kínálat. – Igazán tavaly indult be a dolog, magam sem tudom, hogyan – mondja nevetve. Hogy milyen lemondással jár az állandó adománygyűjtés és szétosztás, arra azt mondja, semmilyennel. A fiai már nagyok, közülük kettő már kirepült a családi fészekből, a legfiatalabb pedig már 18 éves. Reggel korán kel, este későn fekszik. Munka előtt vagy után látogatja a betegeket, elvégzi a házi munkát, intézi az adományozással kapcsolatos ügyeket. A nagy rohanásban azonban mindig hagy magának egy kis szabadidőt. – Hetente húsz percet szánok rá, hogy elugorjak a fodrászomhoz, ez belefér, és én is feltöltődök kicsit – mondja mosolyogva.

Mágoriné Sinka Eszter | Fotó: Magócsi Márton

– Eszter az, akire tényleg mindig számíthatok, felhívhatom akár éjjel is – mondja Vozár Ferencné, Kati, Eszter egyik páciense. Ő nem orvost, hanem ápolónőt választott, 2007-ben követte Esztert egy másik körzetbe is. – Számára nincs olyan, hogy lehetetlen, addig megy, míg megoldást nem talál a problémára. Miközben Esztert méltatja, elsírja magát. Édesanyja Alzheimer-kórban szenvedett, Eszter mindvégig mellette volt, megtanította, hogyan lássa őt el, majd amikor eljött az ideje, segített neki megfelelő otthont találni számára. – Mindenkihez van egy jó szava, mindig szán ránk időt – magyarázza, miért jelölte Esztert a Richter Aranyanyu Díjra. Nem csak ő gondolja így, rengeteg betege cselekedett hozzá hasonlóan, és végül idén Esztert jelölték a legtöbben a díjra. Ez is jól mutatja, hogy az ápolónőnek szinte minden pácienssel hasonló a kapcsolata.

Tapasztalatai szerint a legtöbben nem szívesen kérnek segítséget, ha úgy látja, mégis szükség lenne rá, felajánlja szolgálatait. Még soha nem utasították vissza. Van, akinél néha kitakarít, másoknak főtt ételt visz. Van, akihez naponta, a többséghez hetente egyszer-kétszer megy. Volt olyan daganatos betege, aki imádta a kertjét, de az állapota miatt nem tudta azt gondozni. – Összefogtunk a körzeti doktornőnkkel, Dr. Virányi Ágnessel és a férjével, illetve a barátainkkal és több alkalommal is rendbe tettük a kertet, amiért nagyon hálás volt. Szerencsésnek érzi magát, mindig van segítsége. – A doktornőt sem kellett soha győzködni, elmesélem, épp kinek, mire gyűjtök, és segít. A barátaim is ilyenek. Egyiküknek például van egy almás kertje, mondtam neki, hogy megyünk a prügyi iskolába, azonnal felajánlott öt láda almát.

A prügyi általános iskolában az egyik tansegéd, Horváth Zsolt mutatja az épp zajló baba-mama foglalkozást a tornateremben | Fotó: Magócsi Márton

Egészen korán, már ötéves korában eldöntötte, hogy ápolónő lesz. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Monokon, a Makra telepen laktak, a közeli erdőbe ment az ikertestvérével ibolyát szedni, amikor megtámadta egy kutya. – A saját lábamon mentem haza, de soha nem felejtem el anyukám tekintetét, amikor meglátta a lábamat. Azonnal mentőt hívtak. A kórházban nem engedték be hozzám anyukámat, sírtam, féltem, fogalmam sem volt, mi történik velem. Az egyik ápolónő ráadásul türelmetlen és nagyon goromba volt vele, s noha hónapokig a kórházat járták a felépüléséig, nem a kezelésektől tartott, hanem attól, hogy újra találkozik azzal a nővérrel.

Akkor döntötte el, hogy felnőttként betegekkel szeretne majd foglalkozni, és, hogy jobban csinálja majd mint az az ápoló. Folyamatosan képezi magát, most éppen fizioterápiás szakasszisztensi képzésre jár szombatonként. Azt mondja, fárasztó, de szeret több dologgal foglalkozni. – Mindig ilyen pörgős volt az életem. Az oviban és az iskolában is szülői munkaközösség-vezető voltam, függönyt varrtam, dekorációkat csináltam, miközben évekig hospice nővérként dolgoztam. Akkor hagytam abba, amikor megszületett a legkisebb fiam. Aztán kilenc éven át főállású anya voltam, közben elvégeztem egy lakberendezői, egy számítógép kezelői, és egy Feng-Shui tanácsadói tanfolyamot is.

Egyik fiával konyhájukban | Fotó: Magócsi Márton

Legnagyobb sikerélményeként Kertész Sándorékat említi. Tavaly novemberben, az interneten olvasott a hatgyermekes, özvegy férfiról, aki segítséget kért lányai számára. – Felvettem vele a kapcsolatot, találkoztunk, körbetelefonáltam az ismerőseimet és a segítségükkel gyűjteni kezdtem neki. Kertészék híre gyorsan terjedt a neten és végül olyan sokan segítettek, hogy sikerült venniük egy saját házat is, elköltöztek, és most már olyan körülmények közt élnek, hogy ő adományoz másoknak. Folyamatosan hozza a ruhákat és a játékokat – mondja büszkén. Ami leginkább elkeseríti, azok a csalók. – Borsod-Abaúj-Zemplén megyében rengeteg ismerősöm van, könnyű leellenőrizni az embereket, de még így is belefutottam néhányba – mondja.

- Veres Dóra | abcug.hu -

Kell valaki, aki beszélget a cigányokkal

Gyerekkorában senki nem gondolta, hogy egyáltalán a középiskoláig eljut, most mégis főiskolára jár. A tanulás mellett a prügyi általános iskolában dolgozik, adományt gyűjt és oszt szét, roma hagyományőrző programokat szervez és egyedül neveli legkisebb lányát. Horváth Zsolt gyakran látogatja a cigánysoron élőket, ha kell, kipótolja a menza-pénzt, sokat beszélget a cigánysoron élő fiatalokkal, próbálja meggyőzni őket, hogy érdemes, kell tanulni.