„…úgy éreztem, hogy minden, ami a karácsonyfán látható, a kis Jézuska ajándéka”

Miskolc - Úgy vártuk az iskolai szünetet, mint a Messiást: csak eljönne már.

Karácsony előtti napok valamelyike lehetett. Senki nem figyelt már arra, mit magyaráz a tanító – a negyedik osztályt nyüstöltük abban az esztendőben –, hadd magyarázzon, gondoltuk. Könnyű annak, aki nem dadog. Azon izgultunk, a feleltetés eszébe ne jusson! Mielőtt szélnek-pusztának erednénk, nehogy kiosszon egy-két egyest, legyen a táskában mit cipelni hazafelé. S otthon nem ebéd, hanem nyakleves várjon. Attól aligha laknánk jól.

Annak ellenére, hogy a feleltetés rémétől a szorongás egy pillanatra sem oldódott bennünk, vagy éppen azért, nemhogy meghúztuk volna magunkat, ültünk volna az ülepünkön, állandóan mocorogtunk, mintha bolhánk lett volna. Alig bírtunk magunkkal. Piszkáltuk egymást, ellenkeztünk a másikkal.

Hanem egyszer csak azt vettem észre, hogy a túlsó padsorban ülők egymás után kapnak a nyakukhoz, majd guvad előre a szemük, mintha ki akarna esni. Mi érhette őket?

Kezdtem jobban odafigyelni. Csak nem a tanító beszéde nyűgözi le őket? Elképzelhetetlennek tartottam. Csak akkor egyik pillanatról a másikra miért ülnek olyan feszesen előre tartott nyakkal, mintha karót nyeltek volna?

Nem úgy a leghátsó padban ülő két kisgyepi gyerek. Ők igen vidámak voltak. Akiknél jobbakat is akasztottak már. Ezt a tanító mondta róluk, nem mi. Mi megvoltunk velük. Én még csavarogni is elmentem egyszer a társaságukban. Miért ne? Nem leszek a jónak elrontója. Egyik kerítésen be, a másikon ki. S uzsgyi! Ahol észrevettek bennünket a háziak, eresztették utánunk a kutyákat, s nem akartuk, hogy megszabják a nadrágunkat.

Ahogy feléjük hátra-hátrasandítottam, főleg a kisebbiket láttam igen örvendezni. Fülig ért a szája. Majd azt vettem észre, hogy amikor elfordult a tanító, négykézlábra ereszkedett, s előre kúszva egy-egy csipet valamit – akkor még nem tudtam mit – a következő padsorban ülő társainak a nyakába csúsztatott, sorban, egymás után. A ,,jóból” senki ne maradjon ki. S utána iszkolt vissza a helyére. Akik megkapták a maguk adagját, először hátrakapták a fejüket, majd kis ideig a nyakukat nyújtogatták, aztán megmerevedtek ők is, nem mocorogtak tovább. El nem tudtam gondolni, mitől a fordulat: az előbb még majd kiugrottak a kabátból, alig bírtak magukkal, a másikban meg úgy ülnek, mintha a padhoz ragasztották volna őket.

A tanító azt gondolván, az ő előadása váltja ki a csendet, hiszen lassan már egy pisszenést se lehetett hallani, s látva a rá merevedő tekinteteket, még lelkesültebben magyarázott. Járt föl-le a tábla előtt. A végén már majdnem szaladásba fogott. El volt ragadtatva magától. Miránk már nem is figyelt.

Erre fel a másik kisgyepi barátom is akcióba lépett. Elóvakodott az ablak felőli padsorhoz, ahol én is ültem. Valamit az én markomba is belenyomott, és sietve a fülembe súgta, hogy tegyem az előttem ülő nyakába. Én meg gyorsan beletettem, hogy megszabaduljak tőle, oda tudjak kapni, ahonnan a nyakam kinőtt, mert én meg a mögöttem ülő társamtól kaptam az „áldást.”

Most már mi is húztuk befelé a nyakunkat, majd tartottuk előre, mert az, amit az ingnyak mögé csúsztattunk egymásnak, kegyetlenül szúrt.

Jobban tettük, ha nem mozdulunk. Szerencsére hamarosan vége lett az órának, s amint a tanító kihúzta a lábát az ajtón, az egész osztály – kivéve a két kisgyepi gyereket – eszeveszett vetkőzésbe kezdett. Nyúztuk lefelé magunkról a kabátot, pulóvert, inget. Mindent, amit otthon ránk erőltettek. Igyekeztünk megszabadulni attól a fehér valamitől, amitől vakaróztunk, kapartuk a tarkónkat; iszonyúan viszketett.

Szenteste, amikor anyám felállította az asztalra otthon a borókafát – az volt a karácsonyfa –, amint fölpillantottam rá, önkéntelenül összerántottam a nyakam. Hogyne már! Amit anyám a fára téve angyalhajnak mondott – akkor már tudtam –, üveggyapot volt. A két kisgyepi barátom azt osztott ki közöttünk. Szerezték valahonnan, nem vették, az is biztos. S persze a látványtól is rögtön viszketni kezdett a nyakam.

Mikor azonban anyám meggyújtotta az ágakra erősített gyertyákat, elfelejtettem a kellemetlen szúrást. El azt is, hogy egy órája még a szaloncukornak, amit anyám lisztből, olvasztott cukorból készített, az ollóval én vagdostam csipkésre a papírját. A dióba én ügyeskedtem a gyufaszálat, s ráhurkolva a cérnaszálat, akasztottuk föl a gallyakra, az almák közé; anyám azt is tett a fára.

Ekkorra bejött apám az istállóból, ólból. Megálltunk egy pillanatra a gyertyafényben, úgy éreztem, hogy minden, ami a karácsonyfán látható, a kis Jézuska ajándéka, s a gallyakon sejtelmesen fehérlő angyalhaj – nem üveg­gyapot – valódi angyalkának a haja lenne.

Serfőző Simon

(Az Angyalhaj című írás az Észak-Magyarország 2001. december 24-i számában jelent meg.)