Világcsúf fenyőből lett a csodaszép karácsonyfa

Miskolc - Rózsika néni évek óta minden karácsonykor elmeséli ezt a történetet, amit mi mindig szeretettel hallgatunk.

Boldizsár Antalné, lánykori nevén Hamvas Rózsa erdész feleségként élte az életét. Mindig igyekezett a ház urához alkalmazkodni, aki 26 éven át volt erdőigazgató. A három gyermek nevelése jobbára a feleségre hárult, miképp a háziállatok ellátása is. Rózsika néni munkabírásáról, életkedvéről, s jó szívéről volt ismert a faluban. Egyszer azonban csaknem megbűnhődött a jószívűségéért.

A csemetekert

Az erdészet csemetekertjét is Tóni bácsi ültette. Hogy takarékoskodjon, nem magoncokat vásárolt, hanem összeszedette a tobozokat, amelyekből megfelelő hőmérsékleten kiperegtek a magok. Összegyűjtötték, zsákba szedték, azokat összekötözték, úgy taposgáltak rajta, hogy simára csüszölődjenek a magok. A fenyő az első évben még alig nő, jó, ha megragad. Ahhoz, hogy legalább egyméteres legyen, kell 5-6 év, aztán már gyorsabban növekedik. Szóval van baj vele elég – veti előre Rózsika néni.

A sajátját adta oda

Tóni bácsi mindig idejében gondoskodott a saját karácsonyfának valónkról, így volt abban az évben is, amikor vendégeket vártunk, rokonokat, kisgyermekkel. Csakhogy pár nappal az ünnep előtt beállított hozzám egy szimpatikus fiatalember. Tóni bácsit kereste. Mondtam, távol van, mire ő hozzáfogott sopánkodni, hogy az baj, nagy baj, mert ő megígérte a budapesti menyasszonya anyjának, hogy egyenesen az erdőből viszi nekik a fenyőt. Eredetileg a kékmezői erdésszel beszélte meg, de őt nem találta otthon – idézi fel Rózsika néni. Addig-addig kesergett, hogy megsajnáltam: nehogy már ezen múljék a jó viszony az anyósjelölttel, hát odaadtam neki a magunkét, gondolván, hogy egy erdész felesége csak nem marad karácsonyfa nélkül. Hanem, amikor este Tóni bácsinak elmeséltem, s arra kértem, hogy hozzon egy újabb fát nekem, nem úgy tett, amint reméltem. „Anya, én nem hozok másikat, tanuld meg, hogy ami a tiéd, azt ne add másnak.” Ezt mondta. De nemigen hittem, hogy komolyan gondolja, ám csak nem hozta a fát másnap, de még harmadnap sem, pedig már közelgett a szenteste, bármikor betoppanhattak a vendégek. Ha csak ketten vagyunk, elég lett volna egy fenyőág, hiszen a mi gyermekeink már felnőttek, de a rokon gyereknek nem okozhattam csalódást.

Na, gondoltam, most vagyok bajban. Hanem kaptam a fűrészt, kimentem a ház mögé, ahol csak néhány világcsúf, senkinek sem kellő fenyőfa árválkodott, s az egyiket kivágtam. Elmondani nehéz, milyen rút volt: gerince, mint az ,,s” betű, az ágai is csantrák. Nem tudom, milyen arccal vittem be, mindenesetre Tóni bácsi elvette tőlem, s szó nélkül belefaragta a talp­ba. Én pedig a leginkább kopottas részt a fal felé fordítottam, aztán hozzáláttam az öltöztetéshez. Ráaggattam a díszeket, a szaloncukrot. A fényes füzéreket a csúcs felől úgy vezettem lefelé, hogy eltakarják a csúfságot. Még angyalhaj is került rá. Olyan szép karácsonyfa lett felőle, hogy tán szebb volt, mint valaha – mondja Rózsika néni, s mosolya visszatükrözi a régi emlék szépségét.

Mindig az elsőt

Mindenkinek azt tudom ajánlani: kár a sok időt a faválogatással tölteni karácsony előtt. Vegyék meg az elsőt, s díszítsék fel szeretettel. Mind szép, amikor felöltöztetjük, akár a menyasszony – fűzi még hozzá.

Szalóczi Katalin

(Az írás az Észak-Magyarország 2011. december 24-i számában jelent meg.)