Paneljátékok, makramés halak – Privát félmúlt Miskolcon

Miskolc - Egy átlagosan különc lakótelepi kislány világa a hetvenes-nyolcvanas évekből: vele együtt lógunk a betonozott porolón vagy a komlóstetői cseresznyefa roskadozó ágán, rágózva lufit fújunk. Privát félmúlt Miskolcon Karlaki Orsolya tollából: Vattacukor térzenével.

A Vattacukor térzenével című kiadvány a Privát félmúlt Miskolcon, az Észak-Keleti Átjáró Egyesület által kiadott könyvsorozat 5. kötete, amely egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli miskolci kislány tipikus mindennapjairól szól. Karlaki Orsolya füzetében az alábbi tematikus fejezetecskék jelennek meg.

A Privát félmúlt Miskolcon kötetei teljes egészükben online elolvashatók ezen a linken. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Technika

Általános iskolás koromban minden évben felmérték az iskolában a családi vagyonokat (vagy nyomorokat?). A kisiskolásokat végigkérdezte egy lista alapján a tanító néni, hogy van-e otthon: mosógép, televízió, rádió, autó, és a többi. Ez mindig olyan furcsa szorongást keltett bennünk, mint ha vetélkedés lenne. Egyedül a könyveink számával sikerült kitűnnöm, mert abból könyvtárnyi állt nálunk a polcokon.

Telefon: nem volt igénylésünk, mert úgyis hiábavaló lett volna annyi sok évet várni rá. Aztán vezetékeltek a Győri kapuban és hirtelen lehetőség nyílt rövid időn belül hozzájutni. Akkor kértünk egyet, iker vonalat, de valahogy az „ikrünk” sose használhatta, nekünk mindig volt vonal. Anya otthon maradt szabin, hogy bekössék, és mikor hazaérkeztem a suliból, már várt a kis piros telefonunk. (Még feketét lehetett volna választani.) Anya biztatott, hogy próbáljam ki. Felhívtam a pontos időt, mit tudjak hirtelen, nem sok telefon volt az ismerősök körében. Mire elmondtam, hogy csókolom és szeretném megkérdezni a pontos időt, már csak a másodpercet hallottam az automatától.

Lemezjátszó: sokáig nem volt magnónk se, mi a lemezjátszós család voltunk. Minden karácsonyra több meselemezt kaptunk. Az első viszont egy Koncz Zsuzsa-lemez volt, családilag azt hozott a jézuska. Szép nagy lemezgyűjteményünk lett az évek alatt. Megörököltük nagynéném után a teljes operett-irodalmat, ezt vasárnaponként nagymamám hallgatta és énekelte múltba révedve.

Aztán apa, aki állandó vendég volt a főutcai, ma is működő antikváriumban, hozott három Abba! – igaz csak – kislemezt, azoknak nagyon megörültünk a tesóimmal. Lassan gyarapodtak a nyugati előadók ritka lemezei is, például a nővérem jóvoltából, aki járt Jugoszláviában és ott köztudottan könnyen beszerezhetőek voltak ezek másolatai, köztük Rod Stewart albuma. Nekünk jól szóltak. Én pedig a Kalavok kék kislemezeit gyűjtöttem annak ellenére, hogy nem értettem az oroszt róluk. A legcsodálatosabbak a képeslap lemezek voltak szerte a világból. Gyártanak még ilyet?

Smena symbol: maradjunk az orosz technikánál. Ez volt a családi fényképezőgép, amit apa használt leginkább. Nagyon szép diákat lehetett vele készíteni. A hétfői adásszünetekben (amikor nem ment műsor a televízióban) és később is egy-egy délután családi vetítést rendeztünk, hogy a Kéktúra aktuálisan bejárt útvonalait újranézzük. Ezekre a túrákra csak képekről emlékszem már.

Tévé feketén-fehéren: nem tudom, mikor lett színes tévénk, de nagyon az utolsók között lehettünk. Kifejezetten élvezetes volt a műkorcsolya-bajnokságok közvetítése Vitrayval, aki próbálta pontosan megfogalmazni a kűr-ruhák színét, amennyire egy férfitől telik. Szóval jól elfantáziálgattunk róluk, mint ahogy az augusztus 20-i tűzijátékot is élvezettel néztük két színben. Színes vetítést nekünk a szélesvásznú vasgyári panoráma jelentett: amikor öntötték a salakot a halnán, azt az ablakból nézhettük, több színben. Nagyon látványos volt.

Listák: Nyelv-Tan

Volt néhány éveken át berögzült tévedésem, majd utóbb, mikor kiderült a valóság, varázstalanította e dolgok egyénemre szabott „jelentését”.

Tűzijáték. Ilyen volt a tűzijáték, melyről az volt a meggyőződésem, hogy égő fáklyákat dobálnak két bástya között, ezért nem akartam elmenni a Diósgyőri várba egy augusztus 20-ai ünnepségre. Öt éves lehettem és féltem, ha nem kapják el, a fejünkre esnek a fáklyák. Ezt nem mondtam otthon, csak hisztiztem. Anya valahogy mégis rávett, tűzijáték közben kitört a vihar, elég nagy pánik kerekedett. Végül mégiscsak esett a fejemre, igaz nem tűz, hanem víz. Két fiatal hölgy ernyője alatt leltem menedékre.

Kinyerma. Így egybe írva egy tulajdonnév, a műsor neve, amit Nagyikám hallgat dél körül, ezen kívül a Szabó családot hallgatta még, de arról észleltem, hogy az ugyebár egy család neve. De hogy „Ki nyer ma?”, hát ehhez sok idő kellett.

Koheu. A Koheu egy orosz rajzfilmgyártó vállalat neve és a filmek végén tüntetik fel. Oroszul nem tudtam, rajzfilmeket néztem. Valójában ez a Konyec filma volt, oroszul, ciril betűkkel.

Tévétorna. Az egész család szerette nézni, néha csináltunk is egy-egy gyakorlatot, de inkább a látványra hagyatkoztunk. A főcímdalt éveken át énekeltem, méghozzá így: „Abban a székben váli lapos lesz.” Bizisten, csak pár éve gondolkoztam el rajta, hogy ennek így nem sok értelme volna.

Leányvállalat. Természetesen, ahol csak nők dolgoznak. Ezt is egész felnőttkoromig hittem. De magát a fogalmat onnét ismertem, hogy mikor egyszer mentünk Budapestre az állatkertbe és a vidámparkba, láttam a vonatból ezt a kiírást egy sárga földszintes házon, már Pest határain belül. Még mindig látszódik ez a felirat, ha nagyon észre akarom venni.

Fülbelövés. Egyszer csak divatba jött a füllyukasztásnak ez a módja, felváltva a védőnők és tű hegemóniáját. Persze, hogy azt gondoltam, pisztollyal távolból átlövik a fülcimpát! Nem értettem, hogy nem okozott még balesetet, s miért vállalkoznak rá mások. Aztán láttam, mikor a tesóm kapott fülbevalót, így később, mikor rám került a sor, nem rettegtem a remegő kezű sportlövőtől, és egy pirosköves fülbevalót választottam.

Ruhák

Centrum áruház. A kínálatot az jelentette, hogy lányka nyári ruha kétféle színben és egy fazonban érkezett, piros és világoskék. Aki azon a nyáron kapott új ruhát, ebben a két színben pompázhatott. Én kékben, Kati barátnőm pirosban.

Tisza cipő. Évente megkaptam az új pár sportcipőt, mivel a lábam nőtt, iskolába járni és túrázni is kellett egy ilyen. Na, ezek is kékek vagy pirosak voltak, egyik évben ilyen, a másikban olyan színű cipőm lett. A nyolcvanas évek közepén felbukkantak a tépőzáras sportcipők, akkor kaptam egy fehéret, az a Tiszához képest roppant divatos volt. És kényelmetlenebb is.

Mackó alsó-felső. Mármint a melegítő vagy mai divatos szóval a szabadidő ruha neve, ami az otthoni és udvari játszós ruhát jelentette egyben.

Többnyire piros-kék színben kerültek a boltokba, oldalukon két fehér csíkkal. Csak ruha alapján nehéz volt a gyerekeket megkülönböztetni a játszótéren, mindenkinek ilyen volt.

Farmer. Az első nyolcadikban – Flopp. Jó márka lehetett, vagy csak az tette kívánatossá, hogy olasz gyártmány, szóval az idősebbek ácsingóztak érte, próbáltak rávenni, cseréljem el. A nagynénimtől kaptam, addig nem volt ilyen ruhadarabom, mindig csak kordbársony nadrágom. Megtartottam nosztalgiából, de nem hordanám...

Legjobb a dzsörzé. Kedvenc ruháim óvodás- és kisiskolás koromból származnak. Volt egy babás mintás kantáros nadrágom és egy nyuszis kapucnis télikabátom. Nem tudom, honnét vette anyukám, nagyon szerettem, amúgy nem dúskáltam „menő” ruhákban, csak amit a konfekció-ipar és nővérem kinőtt ruhatára kínált. Az ünnepi ruháim voltak egyediek, küldött a külföldi rokon, színes dzsörzé ruhácskákat, de alkalom nem sok adódott, hogy felvegyem, mielőtt kinövöm. Alsóban még akadt egy emlékezetes ruhadarabom: a narancssárga-fehér pöttyös nadrág, naná, hogy ez is dzsörzé, amire jól fogott a piros-kék irón. Így tanórán, ha unatkoztunk, a padtársammal a pöttyeit színezgettük. Nem jött ki belőle.

Medvefog – mármint a valódi. Mint ékszer. A medvékkel a nevem miatt állandóan hecceltek otthon (Ursula, Medvécske), de nem emiatt volt medvefog ékszerem, hanem mert a tesóm kapott apától és én is akartam. A következő Szeleta-barlangtúrán nekem is talált egyet, igaz, elég méretest. Furcsa volt az alsós kislány nyakában a több centis „agyar”, egy ideig konokul hordtam is, aztán áttértem a gyöngy nyakláncokra.

Csővázas hátizsák – már ez milyen nagy dolog volt a váznélküli vászonhátizsákhoz képest, amivel az első Vándor táboromba mentem a Fertő-tóhoz. Akkoriban nagyon korlátozottan lehetett normális túracuccokat beszerezni. A sátor nehéz volt és beázott, a hálózsák legalább két kilót nyomott.

És a polifoam – a ’80-es évek közepének zseniális hozadéka. Az első mászócipőm is a Kassáról hozott lereszelt stoplijú stoplis cipő volt. Egyedül a szovjet gyártmányú gleccserszemüvegem volt profi cucc, apa ezt a Zsarnai piacon vette, erre viszont sosem volt szükségem...

Mit nem?

A gyűjtőszenvedély az egész családot jellemezte, ezért én olyanokat választottam, amit a többiek nem, és persze semmi értékük nem volt.

Elképesztő kollekciókat hordtam össze, illetve nem engedtem kidobni: képeslap, rágó papír, színes papír zsebkendő, csoki papír, matrica (nálunk levonós), szagos radír, nejlon szatyor, kártyanaptár. Ez utóbbinak nagy hagyománya volt, az iskolában december-január tájékán óriási csere-berék folytak a szünetekben. Mindnek megvolt a piac diktálta váltási aránya: 1-1, 2-1.

Az értékesebb külföldi, vagy vízálló, esetleg színészt ábrázoló naptárért az alkudozások után akár 5-öt is adtak.

A gyűjteményeim közül a kedvenceim a bélyeg nagyságú hologramos képecskék voltak, de azt nem tudom, honnét kaptam őket és, hogy egyáltalán mi végre gyártották ezeket.

S természetesen elmaradhatatlan a szalvéta-gyűjtemény. Régebbi, s így különlegesebb darabokat a nagynénimtől örököltünk, ezért osztoznom kellett a tesómmal. Egymás között is gyakran cseréltünk, s ha vendéglőben ettünk, mindig eltettük a logóval ellátott darabokat. A kilencvenes években már nem szaporítottam tovább ezen gyűjteményeimet, mert megjelentek a telefonkártyák! Külföldi bolhapiacokon még mindig szoktam egyet-egyet beszerezni. Csak nosztalgiából, hogy legyen valami hobbim.

A trafikos nemzedék

Gyermekkoromban a Gyula utcai trafik volt a legcsudálatosabb hely, mely elérhető távolságban volt tőlem. A játszótérről mindig ellógtunk oda bámulászni, ritkán vásárolni is. Körbe jártuk tágra nyílt szemekkel és újabb vágyott dolgokat fedeztünk fel benne: Bazooka és Donald rágó, gumilabda, műanyag katona, durranós rakéta, üveggolyó, lime por, lufi, Star Wars- és Indiana Jonesképek, mozgó toll, Moncsicsi. A felnőtteknek: cigi, újság. Akár ajándékot is tudtunk venni innét, én mindenkinek a Kedvenc csokit, mert az volt az én kedvencem. Minden, amire szükségünk lehetett, megtalálható volt benne, ez volt a mi mini plázánk.

Paneljátékok – szemből szemben

A lakótelep remek bázist nyújtott, hogy miként használjuk ki a játszótéren túli tereptárgyak adta lehetőségeket, például a poroló komoly kihasználtságot élvezett. De maga a sokadik emelet (lift nélkül) is meghatározott bizonyos lehetőségeket: csak vizet inni nem ugrottunk fel, azt az utcai csapnál intéztük, ami játék fenn maradt, az meg repült az emeletekről, s ha valami így nem volt megoldható, akkor a kiskosárban, zacskóban leengedést minden gyermekes család kimunkálta. De nézelődni kifejezetten előnyös volt. Az egyik kedvelt emeleti ténykedésünk a stoppolás volt. Az erkélyről néztük az utca – akkor még kevésbé sűrű – forgalmát, s ha valami tetszetős autó, vagy motor (ez inkább a tesómnak jött be, én maradtam az autóknál) közeledett, aki hamarabb észlelte, az lestoppolta magának. Ugyanennek a másik „ablakos” változata az Ablak-zsiráf című könyv lapozgatása volt, izgalommal vártuk a következő oldalt, hogy mire csaphatunk le szóban: stipis-stop!

A nővéremmel kevesebb közös játékunk akadt, de elalvás előtt az emeletes ágyból néztük a szemközti bérház ablakait. Mint egy táblázat: sorok, oszlopok. Az volt a játék, hogy tippeljük meg, mikor hol fog le-fel kapcsolódni a villany. A szomszédházból pedig minket figyeltek. A tesóm osztálytársai – fiúk laktak ott, s az egyik szórakozásuk az volt, hogy áttükröztek, ha épp úgy sütött a nap. Utáltam, ha a szemembe világítottak. Hamar megtanultam a lakótelepen a függönyök előnyét.

Makramés halak

A nyolcvanas évek egyik jellemző hobbi divatja a makramézás volt. Ez főként a hölgyeket érte el, fonalból csomóztak övet, ékszert, szatyrot. Az iskolában gyakorlati órán oktatták is, így a nővérem hozta haza ezt a tudást, aztán a Nők Lapjából továbbképeztük magunkat. Anyukámnak nagyon ügyes keze van, hamar megtanulta és a nyugdíjba menő kolléganőjének, kívánsága szerint és a kollektíva nevében, a műszak alatt virágtartókat makramézott ajándékba.

A férfiakat inkább az akvarisztika találta meg. A panellakásokban akkor még praktikusan kevésbé volt jellemző a kutya-macska tartás. Egy akváriumnak pedig bárhol lehet helyet találni, a szomszédokat sem zavarja. Apa ezt olyan megszállottan csinálta, hogy minden helyiségben volt akváriumunk, az előszobában is. Ezeket a saját gyártású, méretes darabokat aztán csak kerülgettük, alig fértünk el tőlük. S mikor nyaralni mentünk, mindig gond volt, ki etesse a halakat.

Hogyan nem lettem űrhajós

Tapolcán a legfőbb vonzerő természetesen a nagy játszótér volt, na jó, a strand, a csónakázó tó és a fagyizás is vonzott. Ezek után, előtt, mellett a nagy, vas csónakhinta kötelező elem volt. Ugyan dolgozni kellett vele az elején, de ha beindult, a súlya már vitte, leállítani nehéz. Ez volt a legextrémebb elem, amire felengedtek. Amire igazán vágytam, az a játszótér szélén állt, a nagyok játéka: a kerék. Beleállva és belekapaszkodva fejen átfordulva lehetett szédülni, űrhajóst játszani. Nagyon vártam, hogy végre belenőjek. Aztán mire megnőttem, leszerelték, már sehol sem találni, nem EU-komfort.

Télen örömök

A szánkózás is nagy kedvenc volt, de ahhoz messzebbre kellett utazni, például a Chinoinhoz, ezért az hétvégére maradt. Hétközben a korcsolyázás, ha elég hideg tél volt. Mert nekünk saját lakótelepi koripályánk volt. A helyi nagyfiúk gondozták a jeget, locsolták a közös vízcsapból. Az volt az íratlan szabály, hogy a délután egy része a nagyoké, amikor hokiznak, de utána szabadon korizhattunk a felcsatolós korcsolyánkkal, volt világítás, zene is. Az iskolai körzethatárok élesen elválasztották, hogy ki melyik játszóteret használhatja.

A mi udvarunkon az volt a sajátos, hogy kettévágta a körzetesítés, így Miklós úti és Ságvári iskolás gyerekek is laktak ott. A koripályánál azért volt egy létszám stop, csak az jöhetett, akiért egy helyi „udvaros” felelősséget vállalt. Például a túloldalról a 40-es iskolából már elképzelhetetlen volt, hogy valaki odamerészkedjen.

Fehér labdák

A Vasgyárba a teniszpálya miatt jártunk. Apa a teniszt tette kötelezően kipróbálandó családi sporttá, persze a folyamatos túrázás mellett. Nővérem igen szép eredményeket ért el ebben a sportágban, így engem is beírattak alsóban. Aztán abba kellett hagynom, s mikor olyan 10 évesen újra lementem a pályára, már túlkoros voltam egy teniszkarrierhez, amúgy is jobban vonzott a tánc és a színház. A másik tesómat pedig a dzsúdó és az MVSC pálya fogta meg. De a vasgyári teniszpályára azért sokáig jártunk, néha ütögettem is, s nálunk mindig volt otthon teniszlabda és valami szétszakadt húrú ütő. A nővérem itthoni meccseit családilag nyomon követtük, apa üvöltözött neki a pálya mellől, aztán az érmeit és az újságcikkeket büszkén rendezgette.

A labda után kajtatás, kutatás állandó kiegészítő sport volt. Hiába volt magas a kerítés, mindig átszállt. Ha az Árnyaskert felé, akkor a törzsvendégek adták vissza, ha az Ifjúsági Parkba, akkor volt egy kiskapunk, ahol átjárhattunk – ez jól jött például az R-Go koncerteknél, mert ezt az átjárót nem zárták le. Ha az útra repült, akkor pedig a rendszeresen arra masírozó kiskatonák segítségére lehetett számítani, akik erre parancsot is kaptak: „Oszolj! Labdaszedés!”

A srácok után

Az emblematikus „Utánam, srácok!” című filmet elégszer vetítette akkoriban a tévé, hogy a helyszíneit megjegyezzük. Apa amúgy is mindig országjárást és helytörténeti kirándulásokat szervezett nekünk, így a film kapcsán is felkerekedtünk. A lillafüredi Manó bácsi-féle mesekertet még láttam, sőt, elzarándokoltunk a Vargahegyre, egy telekre, ott állt egy villamos mint hétvégi ház. A tulaj bácsi beengedett, s táplálta a hitem, hogy ez a villamoskocsi volt a filmben. Azóta is ragaszkodom ehhez a verzióhoz.

Lakótelepi batman

Nagyapa a telekről hazafelé tartva gondolt egyet: meglepi az unokáit, biztos nem láttunk még ilyet. Felugrott hozzánk kora este és egy dobozból kiengedte a nagy meglepetést: egy denevért. Hát volt is meglepődés, magunkra zártuk a szobaajtót és az ágy alatt sikítoztunk, amíg a megriadt állatot ki nem engedték az ablakon.

Rágó-razzia

A tesóimmal nagyon szerettünk rágózni, valahogy mindig akadt is rágónk. Ezt apa annyira nem szerette, hogy előtte nem lehetett, pláne fújkálni.

Persze, egy lakásban hogy lehet titokban rágózni? Mikor anya szólt, hogy kész az ebéd, mielőtt leültünk kajálni gyorsan megszabadultunk a szánkban lévő 1-2 gömbrágótól, mindenki ahol épp volt. Így tele ragasztgattuk a lakást, az asztal alját, kabát mögött, ágy szélét, bármit. Ezekről aztán rendre meg is feledkeztünk, a rágók ott száradoztak, míg a szülők fel nem fedezték valamelyiket. A számonkéréskor sosem tudtuk, melyikünk bukott le.

Jeeee

A „Három kívánság” televíziós műsor és Tibi bácsi pöttyös labdái csak azért voltak érdekesek számomra, mert abban reménykedtem, hogy egyszer legalább egy kívánságom teljesül. Ehhez az öcsémet próbáltam megnyerni, hogy szívhez szóló levélben kívánja már azt, hogy engem elvigyenek hőlégballonozni, ha nagyon akar, ő is jöhet. De nem hajlott rá. Aztán később a Nagy Feró féle rádiós adásban, a Garázsban állítólag küldött egy Jeeee-t nekem. Azt meg nem hallgattam éppen, utóbb pedig nem árulta el, milyen Jeeee volt.

Reggel-i

A LKM-nek köszönhetem a balatoni nyaralásokat (vállalati üdülők csakis a déli parton), és a különleges kulináris élményt, a sós kakaót. Ez utóbbi úgy keletkezett, hogy anya mikor hajnalban kelt és ment dolgozni az irodába, mindig elkészítette a reggeli italunkat. De néha az álmosságtól összecserélte a dobozokat, így cukor helyett só került bele.

A sorozat kiadója az Észak-Keleti Átjáró Egyesület. A korábbi kötetek teljes egészében online elolvashatók itt. Nyomtatott formában pedig megrendelhetők a civil szervezet honlapján (Átjáró bolt), de érdemes keresni azokon a – miskolci – rendezvényeken is, amiken az egyesület részt vesz vagy maga szervez.

Egy csepp retro: Ilyen volt Miskolc a nyolcvanas évek derekán

Egy újabb kiváló régi videót került elő Miskolcról. Mai szemmel furának tűnő öltözékek, régi járművek, makettszerűen új lakótelepek, tervek és remények láthatóak a vágóképeken. Ilyenek voltunk 1986-ban - olvasható a Mit Miskolc adhatott blogon.

Egy csepp retro: Ilyen volt Miskolc az 1970-es években

Gőzerővel folyik a munka a Lenin Kohászati művekben, épül a kombinált acélmű, az Erzsébet fürdőben van a város uszodája. 1970-es évekbeli miskolci fotókból válogattunk. Nosztalgiázzon velünk!