„A legnagyobb boldogság az, amikor a tanítvány túlnövi saját mesterét”

Miskolc - A MOL idén tizenegyedik alkalommal jutalmazta a pedagógusokat: a rangos szakmai elismerésre korábbi tanítványaik jelölhetik az edzőket, tanárokat. Ennek kapcsán néhány napja MOL Mester-M Díjat vehetett át ünnepélyes körülmények között a fővárosban F. Pollner Erika rajz-művész tanár, a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium pedagógusa. Vele beszélgettünk.

Mit jelent ön számára ez a díj?

F. Pollner Erika: Először is nagyon megleptek vele! A díj értékét növeli, hogy nagyon kevesen kapják meg az országban, ráadásul jelölés alapján. Egy életműdíjnak érzem… A legnagyobb boldogság az – ezt a bemutatkozó kisfilmben is elmondom –, amikor a tanítvány túlnövi a mesterét. Az elmúlt éveket végül is megbecsülték, és jó, hogy tud örülni mindennek kolléga, diák és család is.

Emlékszik még, hogy miként került kapcsolatba – nagy szavak – a képzőművészettel?

F. Pollner Erika: Emlékszem, persze! A 34-es számú általános iskolában, amit most Könyvesnek hívnak, volt egy nagyon szigorú rajztanár, Bodnár Béla bácsi, akinek az volt a módszere, hogy aki jól festett vagy rajzolt, azok az első sorban ülhettek, míg a szerinte kevésbé ügyesek a hátsó sorban. A beállítás mindig az első sor előtt volt, a többiek – lehet, hogy a legnagyobb tehetséggel – nem látták a hátsó sorból a beállítást. Utána a középiskolában, az egykori Kilián gimiben Keller Lívia tanított. Nagyon szerettem, ő már művésztanár volt. Ebben az időszakban ismerkedtem meg Seres János tanár úrral, aki a Vasasban vezette a képzőművészeti kört. Azt hiszem, ő adott olyan nagy lökést, hogy e mellett döntöttem. Vele utána is jó maradt a kapcsolatunk, egészen a haláláig. Nyugodtan mondhatom, hogy őt mesteremnek tekintem.

Mi kellett még az induláshoz?

F. Pollner Erika: Nem szabad megfeledkezni a családról. A környezetem, amiben felnőttem, olyan élmények értek – gondolok itt a lakásberendezésre, az öltözködésre –, ami mind-mind hozzátett. Édesanyám divattervezőnek készült, és megmaradtak kisebb rajzok, illusztrációk tőle. Meghatározó volt, hogy kiállításokra jártunk és rengeteget olvastunk.

Az érettségi után miként alakult az élete?

F. Pollner Erika: Színésznő szerettem volna lenni. Valójában szórakozásból rajzoltam. Nekem akkoriban nem volt olyan célom, hogy művészeti főiskolára kerüljek, mindenféleképpen a színművészetire szerettem volna menni. Itt van a legnagyobb probléma, de egyben a legnagyobb tanulság, amit mindig átadok a tanítványaimnak. Nem vittek el a versenyre, ahová szerettem volna bekerülni, ezután úgy döntöttem, hogy nem adom be a jelentkezésemet a Színművészeti Főiskolára. Ezért a mai napig bennem van, hogy mi lett volna, ha… Minden tanítványomnak, akiben látom azt a pici szikrát, azt tanácsolom, hogy próbálja meg a legmagasabbat, hogy utána elmondhassa: megpróbáltam, és meg fogom próbálni, vagy megpróbáltam, ám más utat keresek. Nálam ott volt a csavar, hogy beadtam Egerbe a jelentkezési lapomat földrajz–rajz szakra, ám nem voltam felkészülve, nem vettek fel. Jött, hogy „mi legyen”, miközben édesapám hazaállított, hogy Ongán van testnevelés–földrajz szakos képesítés nélküli állás. „Menj el oda!” Ez jellemez engem: elmentem az akkori szaktanácsadóhoz, testnevelésből kiokosítottam magam és Ongáról megjelentünk Felsőzsolcán egy területi versenyen. Mindenkinek leesett az álla, mert 30 év óta versenyző nem volt Ongáról, én pedig kiállítottam egy komplett atlétikai csapatot, amivel szinte mindent megnyertünk. Júniusban úgy hagytam ott Ongát, hogy külön jutalmat kaptam ezért. Természetesen közben jártam Seres tanár úrhoz, és rajzból is elértem azt a szintet, hogy maximális pontszámmal felvettek a főiskolára, de azt hiszem, hogy az egész pályámat az ott kapott kis jutalom, kis elismerés határozta meg. Az, hogy fontos. Mindig ismerjék el valamilyen módon a teljesítményt, akár egy kézfogással, egy emléklappal vagy akár magasabb díjjal, mert ugyanúgy ahogy a gyereknek, a tanárnak is fontos az elismerés.

Diploma után hol talált állást?

F. Pollner Erika: A Vörösmarty, az akkori 11. számú általános iskola volt az első munkahelyem. Nagyon jó csapat volt ott: fiatalok voltunk, osztályt kaptam. Ez 1979-ben történt. Azóta is találkozunk a diákokkal, mert mindannyiunk számára meghatározó volt az a négy év. Jöttek a rajzversenyek, városi, megyei versenyeket rendezhettünk, majd lassan kis vizuális centrummá váltunk. 1985-ben az akkori városháza művelődési osztályának a vezetője behívatott, hogy nyugdíjba megy a Zrínyi gimnázium rajztanára, és rám gondoltak. Másnap le is beszélte a Zrínyi igazgatójával az időpontot, hogy jelenjek meg egy elbeszélgetésen. Mondtam neki, hogy nem akarok menni, hogy jól érzem magam a 11-esben. Nem, nekem kell továbbvinnem a rajztagozatot – mondta. „Csak arra vigyázzon, hogy miként fog kinézni” – jött még az útravaló. Hazamentem, átgondoltam. Úgy öltöztem, amilyen vagyok: piros csizma, keki színű nadrág, piros-fekete öv. Az igazgatónő álla leesett, ám azt kapta meg velem a Zrínyi, amilyen valójában vagyok.

Harminckettedik éve tanít szeretett gimijében: egyrészt hosszú időnek tűnik, másrészt…?

F. Pollner Erika: Az jut eszembe elsőként, hogy én és a gyerekek. És ahol most ülünk, ez a rajzterem. A miliő, a régi Zrínyiben a régi rajzterem, az, hogy felhoztam az alagsorból a második emeltre. Mindig nagyon jó munkatársakkal, kollégákkal dolgoztam együtt.

A Zrínyiben milyen a „sima” rajzosok élete?

F. Pollner Erika: Mindig fontosnak tartottam, hogy a tagozatosok mellett a heti egy órában rajzot tanulók is ugyanazt kapják tőlem. Persze kevesebb óraszámban, de hasonló igényességgel. Azt, amit valójában a rajz és vizuális kultúra tantárgy takar. Érezze azt a diák, hogy az én tantárgyam valamilyen szinten nekik is fontos kell hogy legyen. Belátom, hogy futottak még tantárgy sokaknál a rajz, de lássák be, hogy nekem fontos. Megpróbálunk kompromisszumot kötni, és igyekszem az igényességet fő szempontnak kijelölni. A Zrínyiben tisztelet és érdeklődés övezi a rajzosok munkáit. Meggyőződésem, hogy fontos az ízlésformálásunk, ugyanakkor a tantestület is nyitott a rajzosokra, támogatnak minket. Az OKTV-re például fel kell készülni, felborul a gyerek hagyományos órakerete, el kell engedni őket, viszont a tanulónak éreznie kell, hogy nem lesz hirtelen retorzió és számonkérés, inkább érezze, hogy támogatóan engedik el az órákról. Nagyon jó egységben működik az iskola, és benne a rajztagozat.

Mit gondol: az ízlést és látásmódot is formálni kell a rajz tanítása kapcsán?

F. Pollner Erika: A rajzórák száma lecsökkent. Az a felelősség, ami a rajztanárra nehezedik ízlésben, szemléletmódban, hogy jó útra tudja terelni a gyereket, ilyen információtömeg mellett nagyon nehéz… A rajztanártól mindenféleképpen kell egy őszinte nyitottság, hogy a diákok meg merjék mutatni, el merjék mondani, hogy ez tetszik, ezt választanám. Kell egy kommunikációs kapocs, amiben elmondhassam, hogy nem ezt ajánlom, és mutatok helyette mást.

Vannak olyan tanítványai, akikkel tartja a kapcsolatot?

F. Pollner Erika: Vannak olyan tanítványaim, akiket barátaimnak nevezhetek. Van olyan, akivel együtt járunk művésztelepre. Vannak, akik havonta egyszer felhívnak, ha kiállításuk van, elsőként értesítenek. Mindez ebben az internetes világban könnyebben megoldható.

Mi lehet, milyen lehet a művészeti oktatás jövője?

F. Pollner Erika: A Zrínyiről tudok beszélni: mi megpróbálunk a média irányába nyitni, a tantárgynak is az lett a neve, hogy vizuális kultúra. A kollégákkal úgy gondoljuk, hogy megerősítenénk a rajzos oldalt a számítógépes grafikai oktatással és ezzel egy sajátosabb karaktert adnánk a nálunk működő rajztagozatnak. Ez lehet az utunk, de hangsúlyozom, hogy megmaradna a hagyományos képzőművészet, az új vonalat mindenképpen erősítve.

- Juhász-Léhi István -

Névjegy

F. Pollner Erika 1956-ban született Baktakéken. A Kilián (ma Diósgyőri) Gimnáziumban érettségizett, az egri főiskolán végzett földrajz–rajz szakos tanárként, majd a Képzőművészeti Egyetemen diplomázott. 1979–1985-ig a 11-es sz. (ma Vörösmarty Mihály) általános iskolában tanított, 1985-től a Zrínyi Ilona Gimnázium rajztagozatának vezetője. 2005-ben Miskolc város nívódíjasa, 2017-ben a MOL Mester-M kitüntetettje.