„Kevés cukorral is működik”

Miskolc - Ízlésesen megfogalmazott tanmese az út­keresésről. Interjú Keszég Lászlóval, a Miskolci Nemzeti Színház La Mancha lovagja című előadásának rendezőjével.

Mindenki megérti. Az is fontos, hogy nincs benne igazán gonosz: útkeresők, esendő lények, gyarló emberek próbálnak boldogulni. Ezzel könnyű azonosulni. Keszég László mondja ezt a La Mancha lovagja című musicalről. A március 24-i, miskolci bemutatóra készülő rendezőt kérdeztük.

Érdekes körülmény, hogy ezt az évadot két olyan előadás zárja Miskolcon – a Játék a kastélyban Mohácsi János és a La Mancha lovagja az ön rendezésében –, amelyeket korábban, ugyancsak önök már színre vittek Kaposváron, ráadásul egyazon évadban.

Keszég László: Ez véletlen, nincs jelentősége. Az az utolsó rendezésem volt Kaposváron, mielőtt eltávolítottak onnan. Nagyszerű munka volt, búcsúdal. Senkinek és semminek nem kellett megfelelnem.

Miért rendezi újra? És miért most?

Keszég László: Ebben a színházban vetésforgóban dolgoznak a rendezők, és most én következtem a zenés darabbal.

A világ zenés színházi irodalma kimeríthetetlen. Bármit választhatott volna, ezenkívül is.

Keszég László: A színészek befolyásolják a döntést. Van egy tökéletes Don Quijoténk, egy nagyszerű Aldonzánk, és a többi szerep is kiosztható.

Kiosztható – ezt hogyan értsem? Van egy musical, amit szeretne bemutatni a színház, és vannak ehhez alkalmas színészei? Vagy kifejezetten valamelyik színész kedvéért veszik elő a darabot?

Keszég László: Az előbbi. A színházban, ha állandó társulata van, előbb-utóbb felmerül, ki hol tart az életében, a kora, a személyisége, a tapasztalata megfelel-e a játszandó karakternek. Nem teljesen érzelmi gondolkodás ez, de van benne valami nagyon szubjektív is. Megérzi az ember, ha több évet eltölt egy helyen: előkerülnek bizonyos szerepek bizonyos társulati tagokkal kapcsolatban.

Harsányi Attila esetében mi győzte meg leginkább, hogy ő lesz a megfelelő Cervantes és Don Quijote?

Keszég László: Bármikor dolgoztam vele, mindig arról győzött meg, hogy olyan színész, akinek érzelmileg teljesen bele kell bújnia egy figurába, úgy tudja megélni. Ráadásul jól énekel. És ez elengedhetetlenül fontos. A róla bennem kialakult kép az volt, hogy ő ezt el tudná játszani. És amikor dönteni kellett, mert zenés darabot rendezek, az ugrott be, hogy ez vele megcsinálható. De nagyon fontos az is, hogy van Varga Andreánk, aki csodálatosan énekli ezeket a dalokat.

A hazai kritika olykor szóvá teszi, hogy a zene csak látszólag egyszerű, a magyarországi La Mancha-előadások az énekkel nem mindig képesek megbirkózni. Mentségként említik, hogy az Arthur Hiller rendezte 1972-es, világhírű filmváltozatban Peter O’Toole és Sophia Loren számára sem volt ez kis feladat.

Keszég László: Remélem, hogy nem lesz ezzel problémánk. Zenés előadást rendezni, ez egyébként nagyon szórakoztató. Imádom. Sok kis problémát kell megoldani. És közben szem előtt kell tartani, hogy oda fusson ki, legyen valami értelme. Ne csak revüt rendezzünk. Bár az is eléggé érdekes lenne.

Hogyan él az ön gondolataiban ez a mű? Azért is kérdezem ezt, mert a kaposvári előadása ajánlójában a nagy cseh írót, Milan Kunderát idézték, aki Cervantes kapcsán a bizonytalanság bölcsességét említette – egyetlen abszolút igazság helyett egy sereg egymásnak ellentmondó, viszonylagos igazsággal kell szembenéznünk. Mintha az ön és alkotótársai véleménye szerint ez több lenne, mint egy egyébként valóban nagyon sikeres musical.

Keszég László: Ízlésesen megfogalmazott tanmesének tartom. Az a szerethető benne, hogy bár csak és kizárólag slágergyanús dalokat vonultat fel, mégis lehetséges úgy megcsinálni, hogy ne legyen érzelgős. Kevés cukorral is működik. Talán felfedezhető benne, hogy a sok kis igazság megtalálásával a nagy, minden fölött lebegő, minden alatt megbúvó igazság kereséséről szól.

Tanmese az igazság kereséséről?

Keszég László: Nagyon profi csomagolásban.

Mi a sikerének a titka?

Keszég László: Mindenki megérti. Az is fontos, hogy nincs benne igazán gonosz: útkeresők, esendő lények, gyarló emberek próbálnak boldogulni. Ezzel könnyű azonosulni. Professzionális a zene, rendkívül érdekes hangszereléssel. A fúvósok, a ritmusszekció olyan hangzásával, ami annyira másmilyenné teszi ezt a művet. És a mű arra is remek helyzetekkel szolgál, hogy a színészek igazi munkát végezzenek.

Hogyan dolga a színháznak a könnyű azonosulást kínáló helyzetek megmutatása?

Keszég László: Őszintén szólva, sokáig azt gondoltam, hogy a színház szerepe azoknak az útkeresőknek a megmutatása, akiknek a felemelkedése vagy bukása engem mint nézőt épít. A színházban megtanulhatom, számomra békés körülmények között, hogy milyen helyesen vagy helytelenül cselekedni. Hogyan csinálják ezt a hősök vagy az antihősök. Mára ez elmúlt, már nem így gondolom. Ami nem azt jelenti, hogy a korábbi gondolkodásomat hibásnak tartom. Nem távolodtam el a régi énemtől. De most inkább úgy látom, hogy az emberek puttonyokat raknak le a színházban. Feszültséggel telve érkeznek, és a színház elveszi tőlük a stressznek ezeket a csomagjait. Ez persze a nézők ízlésétől is függ. Van, aki elutasító, „micsoda nyálas ostobaság, nem fogok megnézni egy musicalt…”

Azt mondta, az önök előadása nem ilyen lesz.

Keszég László: Van, akinek ez akkor sem elég. Bár szerintem ugyanezt a csomagot tudja lerakni, ha az Egy őrült naplóját nézi, csak az sokkal jobban megérinti. A hatás ugyanaz.

Vagy rájön arra, hogy miközben Gogol korában Popriscsin viselkedése extrém és mutogatni való volt, ma a beszorítottság, a szorongás általánosabb életérzés, és a társadalom hirdetett értékeivel szembe­menő viselkedés sokak problémája.

Keszég László: Ha erre ráébred valaki, ezt megkönnyebbülésnek nevezném.

Milyen érzésekkel tölti el, hogy hat év után újrarendezve ezt az előadást, ma is az az időszerűsége, hogy az embernek a kis igazságok megtalálásával kell rátalálnia valami nagyobb igazságra. És annyira azért nem esélyes, hogy ez sikerül.

Keszég László: Az egészséges pesszimizmus a megfelelő hozzáállás.

Nem baj, ha bolondnak néznek, csinálni kell, amit fontosnak tartunk?

Keszég László: Igen. Csinálni kell.

Mi gátol meg ebben mégis nagyon sok embert? Miért számít, hogy mit gondol valakiről a világ, ha közben a saját igazát keresi?

Keszég László: Ez nehéz kérdés. Nem hiszem, hogy válaszolni tudok rá. Legfeljebb a saját szempontomból. Egyre világosabban látom a saját kozmoszom határait, ahol kényelmesen érzem magam. Nem lustaságról beszélek, hanem arról a nekem fontos komfortról, hogy azzal foglalkozhassak, amit szeretek. És csak és kizárólag azzal akarok foglalkozni, amit szeretek. Ezt egyre magabiztosabban csinálom. Ez nyilvánvalóan magával hozza a konfliktusokat is.

Nem kell elmenni a falig, akkor is megtalálják a konfliktusok?

Keszég László: Azzal megyek el a falig, hogy azt csinálom, amit szeretek. Kell a kompromisszumkészség, a megértés bölcsessége is. De nem szabad feladni. Minél többet kell informálódni, mert a nagy kérdésekben a világ egyre rövidlátóbb. Nem akarom megengedni magamnak, hogy keseregjek vagy nosztalgiázzak. Hogy milyen jó volt régebben. Régebben sem volt jó. Nincs igaza az idősebb generációnak, amikor ezzel bírálja a fiatalabbakat. Még abban sincs igazuk, hogy műveltebbek voltak régen az emberek. Mert teljesen más típusú műveltsége van ma a fiataloknak. Ezt így, negyvenöt fölött már belátom: bizonyos dolgokat már nem fogok megérteni. Ezért az számít, hogy ön­azonos legyek: azt a műveltséget folytatom és építem, amit megismertem. Nincs az a szándék bennem, hogy a legszebbnek, a legjobbnak és a legokosabbnak tűnjek. Domonkos István gyönyörű példájával szeretném elmagyarázni, amit mondani akarok. Vajdasági származású, nagyszerű költő, aki a hetvenes évektől Svédországban él. Szerinte mindenkinek annyit kell tennie a magyar kultúráért, amennyit tud. Ő annyit tud, hogy az uppsalai könyvtárban mindig kiteszi a szabadpolcra Pilinszky János svéd fordítású verseskötetét. Többször észrevette már, hogy nincs ott – elviszik, olvassák. Ez nagyon picike lépés. De azt hiszem, erre a sejtszintre kell lemenni, mert azzal a populizmussal, amellyel a manipulátorok szólnak a csendes többséghez, nem lehet mit kezdeni. Amiért felelősséget tudok vállalni, azzal kell foglalkozni. Így értettem, hogy a komfortérzet a legfontosabb.

- Bujdos Attila -

Mitch Leigh–Joe Darion–Dale Wasser­man: La Mancha lovagja (Színlap)