Sokat romlott

Az Egyesült Nemzetek Szervezetének 1966-ban született döntése értelmében március 21-ét a faji megkülönböztetés elleni küzdelem nemzetközi napjaként tarjuk számon. Vagyis ekkor van a rasszizmus elleni világnap – már ahogy azt a köznyelvben használjuk. Szerzőnk a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda ügyvezető kurátora.

Igenis kellenek világnapok, meg kellenek a nemzetközi szervezetek."

Érdekesek ezek a különböző nemzetközi szervezetek által deklarált világnapok, sokan csak azokat ismerik, amelyek jó mélyen, vagy száz évre visszamenőleg már beégtek a köztudatba. Nyilván mindenki tudja, mikor van a nőnap, meg a gyereknap, meg az anyák napja. Míg másokról talán nem is hallanak egész életük során, pedig azok jelentős része is valami olyan problémára hívja fel a figyelmet, amelyekről mindenképpen fontos tudni, hallani róla.

Több mint ötven éve fogalmazta meg tehát az ENSZ a rasszizmus elleni küzdelem fontosságát, és sajnos ma azt tapasztaljuk, hogy a helyzet azóta nem hogy javult volna, de sokat romlott. Igaz a Dél-afrikai Köztársaságban – ahol a világnapra okot adó esemény történt – ma már nincs apart­heid, ma már jogilag egyenlők a fekete és fehér lakosok, örömre azonban nincs okunk. Pláne nincs okunk a mai Magyarországon. Hazánk soha nem dicsekedhetett a legnyitottabb, legtoleránsabb ország előkelő címével, de azért az emberi jogok csak beépültek a mi országunk jogrendjébe is, így az egyenlő bánásmódhoz fűződő jogok is. De ugyanakkor a legutóbbi kutatási eredmények nagyon elkeserítőek, hiszen egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar társadalom jelentős része előítéletes, egyáltalán nem toleráns a faji, nemzeti vagy etnikai kisebbségekkel szemben, és ráadásul még romlik is a helyzet, ami különösen elkeserítő. Mindezekből pedig az következik, hogy hiába tilalmazzák a diszkriminációt a különböző jogszabályaink, de még maga az Alaptörvény is, azt mégis kénytelenek elszenvedni a romák, a menekültek, a más bőrszínűek, és bárki, aki még nálunk is elesettebb. Nem kell ahhoz akadémiai szintű szociálpszichológiai tudással rendelkezni, hogy tisztában legyünk azzal, hogy a magas előítéletesség okszerű következménye a hátrányos megkülönböztetés. Jó volna, ha néha elgondolkodnánk azon, hogy miért is nagyon veszélyesek ezek sérelmek. Hiszen senki nem tehet arról, hogy hová, milyen körülmények közé születik, milyen a bőre színe, milyen a származása, és ha emiatt éri a sérelem, akkor mélyen sérti az emberi méltóságot, és nagyon megtépázza az ember önbecsülését, mert azt üzeni, hogy te kevesebbet érsz, mint mi, te nem vagy velünk egyenlő.

Egy olyan országban, amelyben ilyen fokú indulat van a társadalomban, nagyon nagy hibát követ el az a miniszterelnök, aki rendre azt hangoztatja megszólalásaiban, hogy az emberi jogok az ördögtől valók, de legalábbis feleslegesek. Igen, ahogy azt már kifejtettük, az egyenlő bánásmód is emberi jog, de emberi jog az élethez való jog, meg a jogorvoslati jog, meg az egészségügyi ellátáshoz való jog, meg az oktatáshoz való jog is. Igen nagy bajban lenne itt egy egész társadalom az összes előítéletével együtt, ha ezek nem volnának olyan természetesek, mint az, hogy reggel felkel a nap. Csak amikor emberi jogokról beszélünk, hajlamosak vagyunk ezeket elfelejteni. Pedig ez sem volt mindig így, ahhoz, hogy ezek az életünk természetes részei lehessenek, kellettek azok a nemzetközi szervezetek, amelyek ma ugyancsak szitokszóként élnek a magyar köztudatban.

Amennyiben tehát épp csak egy picit távolabb látunk az orrunk hegyénél, kiderül, hogy igenis kellenek világnapok, meg kellenek a nemzetközi szervezetek, és máris megértjük ezek fontosságát, jelentőségét is.

Szerzőnk a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda ügyvezető kurátora.