Dr. Simkó Csaba: „Sok sikerélményünk van a hospice-ban”

Miskolc - Mai napig rácsodálkozik arra a gyönyörű alkotásra, ami az ember. Interjú dr. Simkó Csabával, az Erzsébet Hospice Otthon osztályvezető főorvosával.

Március 15. alkalmából a Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozata kitüntetést vehette át dr. Simkó Csaba, az Erzsébet Hospice Otthon osztályvezető főorvosa Balog Zoltán minisztertől. A főorvost az elismerés kapcsán kerestük fel, de beszélgetésünk során a díjról végül nem esett szó. Éppen ezért, mielőtt elköszöntünk volna, dr. Simkó Csaba megkérdezte: nem baj, hogy a kitüntetésről nem beszéltünk? Szerintem nem, mert mindenről beszéltünk, ami alátámasztja, a legjobb helyre került az érdemkereszt.

A mai kor nagy problémája, hogy az elmú­lás elől kézzel-lábbal menekülünk, holott ez mindannyiunk életének a része. Dr. Simkó Csaba

- Mesélne a kezdetekről?

Dr. Simkó Csaba: Nem orvos akartam lenni, nem vonzott ez a szakma. Tanárnak készültem, fizika-kémia szakosnak, mert a természettudományok iránt mindig erősen érdeklődtem. Szüleim is pedagógusok voltak. De ez még a szocialista érában volt, és azt láttam, hogy nem gyakorolhatták szabadon a hitüket. Ez volt, ami negyedikes gimnazista koromban végül meggyőzött, és felvételiztem a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Itt, az alaptantárgyak elsajátítása során egyre inkább megértettem, milyen csodálatos is az emberi szervezet. Egy egészen új világ nyílt ki a számomra. Azt gondolom, minden orvostanhallgató így van vele: az orvoslás titkaival érintkezve rácsodálkozik arra a gyönyörű, szép alkotásra, ami az ember. Bonyolultan, ugyanakkor rendkívül precízen illeszkednek az egyes fogaskerekek egymáshoz, úgy, hogy a saját szervezetünket sem vagyunk képesek minden részletében megérteni. Az akkor megélt rácsodálkozás elkíséri az embert jó sokáig, és az szerencse, ha ezt gyakorló orvosként is meg tudja őrizni. Mert nekünk a „munkatárgyunk” az ember, és mindig megfelelő szakmai alázattal kell tekintenünk erre a csodára. A test és lélek egysége több, mint amit akár a legkorszerűbb vizsgálati módszerrel is le lehetne írni.

- Az egyetem után hogyan választott szakterületet?

Dr. Simkó Csaba: 1989-ben szereztem diplomát, de már az egyetemi évek alatt nagy kérdés volt számomra a hogyan tovább. Vonzott a geriátria, az idősekkel való foglalkozás, és végül emellett döntöttem. Volt türelmem az idősekhez, ezt már az egyetemi gyakorlatok során is megtapasztaltam. Gyerekként dédnagymamám nevelt, aki 90 éves korában halt meg, innen is eredhet az idősekhez való vonzódásom… Diploma után a Krónikus Belgyógyászati Osztályon kezdtem el dolgozni. Igazából máshogy képzeltem el az egyetem utáni éveimet, de örömet találtam abban a munkában. Dr. Hérics Margit osztályvezető főorvos kezei alatt dolgoztam, és nagyon sokat tanulhattam tőle. Sok betegem volt, sokféle betegséggel. Igazából ezen az osztályon találkoztam először a haldoklók nyomorúságával – ha szabad így fogalmaznom –, a kiszolgáltatottságukkal, azzal, hogy az egészségügyben mennyire selejt szerepet kap a haldokló, és hogy az orvos néha milyen tehetetlenül áll a beteg ágya mellett. A szenvedés nagyon sokrétű, melynek csökkentésére az orvoslás hagyományos módszerei nem mindig elégségesek. Sokszor voltam úgy súlyos beteg mellett, hogy nem tudtam pontosan, hogyan is segítsek, mert ezt nem tanították meg az egyetemen. Az osztályon tapasztaltak valamiféle elhívásként hatottak rám. Leültem egy-egy haldokló beteg ágya mellé, ami a környezetemből meglehetősen nagy ellenérzést váltott ki. De ez volt az út első lépése, és vállaltam, hogy suttognak a hátam mögött. Egyfajta bátorságot is adott, hogy fel mertem vállalni, hogy ez az én számomra fontos.

- Hogyan került kapcsolatba a hospice-mozgalommal?

Dr. Simkó Csaba: Találkoztam a kórház lelkészével, Gecse Attilával, aki meghívott egy hospice trénerképző tanfolyamra. Akkor – 1993-ban – ez még nagyon új volt Magyarországon. A grázi hospice-ból jöttek munkatársak, és 230 órás tanfolyamot tartottak húsz hazai résztvevőnek. Közülük azonban csak néhányan álltak be ezt a szekeret húzni, legtöbbjük lemorzsolódott. Az élet az ő számukra mást hozott. De én ott köteleztem el magam ebbe az irányba.

- Olyannyira, hogy önre bízták a hospice vezetését.

Dr. Simkó Csaba: Az események egymást követték. Dulibán Lászlóné főnővér és Gecse Attila segítségével 1995 őszén odajutottunk, hogy a hospice megnyitotta a kapuit. A kórházigazgató pedig azt mondta, én leszek ennek a vezetője. Kicsit idegenkedtem ettől, de be kellett látnom, hogy mivel én kezdtem el ezzel foglalkozni, nekem kell vezetni az osztályt… De ahol most tartunk, az egy csapat, egy igazi közösség munkájának az eredménye. Közösségi értékrend alakult ki, aminek alappillérei a paraszolvencia-mentesség és a beteg ember szeretete, tisztelete… Harmincévesen igent mondtam arra, hogy az életem erről szóljon. Fiatalon az embernek ilyen döntést meghozni nem könnyű… Valójában nem az motivált, hogy valami újat hozzunk létre, pláne nem az, hogy a munkánkkal rivaldafénybe kerüljünk, csak maga az elhívás érzése volt meg. Kerestem, hol lehetek hasznos, miről szól majd az életem, hol tudom kamatoztatni a talentumaimat. Tulajdonképen ezekre adott válasz volt az akkori döntésem.

- Említette, a szenvedések csökkentésére az orvoslás módszerei nem elégségesek. Önök a hospice-ban hogyan tudnak segíteni?

Dr. Simkó Csaba: A hospice ellátási formáját elég nehezen lehet keretek közé szorítani, annyira személyre szabott döntésekre van szükség. Nem minden betegünk végállapotú rákbeteg, vannak, akik súlyos, nehezen kezelhető fájdalmak miatt kerülnek az osztályunkra. Ők csak rövid időt töltenek itt. Legtöbbször apró, pici részletekből diagnosztizálunk, ami egy különleges szakmai szemléletet igényel. Fájdalom és fájdalom között jelentős különbség van, nem minden fájdalomcsillapító csökkent minden fájdalmat. De a szorongás, félelem, magány, kiszolgáltatottság sem kezelhető pusztán gyógyszerekkel. Szerencsés, ha a beteg elfogadja, amikor valamiféle tükröt tartunk elé, és közösen kibogozzuk, mi van a félelem hátterében. A szeretetteljes humor egyfajta kommunikációs eszközzé válik a munkánk során. Lehetséges, hogy katarzisokat élünk át együtt. Lehetséges, hogy a beteg nem akar beszélni a betegségéről, de pár nap múlva megtörik a jég, és sírva-zokogva kér segítséget tőlünk. A mai kor nagy problémája az, hogy az elmú­lás elől kézzel-lábbal menekülünk, holott ez mindannyiunk életének a része. Aki makacsul hárít, tagad, az a valóság elől elmenekül. Az ilyen beteg sokkal többet szenved testileg is, lelkileg is.

- Az önök gyógyítási, diagnosztizáló módszere nem vihető át az egészségügy más területére?

Dr. Simkó Csaba: Természetesen ez fontos lenne, ezért oktatással is foglalkozunk. Tanítjuk a palliatív orvoslás alapjait, leginkább a fájdalomcsillapítást. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy arra az aprólékos munkára, amit itt végzünk, más osztályokon elég kevés a lehetőség. A személyre szabottság fontos lenne, de az egy betegre fordítható idő erre nem elegendő. A másik nagy probléma, hogy a szakma egészen apró szakterületekre bomlott. Elég, ha csak a belgyógyászatra gondolunk: külön van kardiológia, gasztroenterológia, endokrinológia, hematológia, angiológia, immunológia és még sorolhatnám. Ebben a bonyolult útvesztőben elvész az ember. A nagy arányú fejlődés miatt mindenki csak a saját szakmájának mestere, és az embert globálisan nézni nem mindig van idő, energia. Az orvoslás egyre inkább technicizált, a klasszikus orvoslás alapjai háttérbe szorulnak. Számunkra azonban a beteg ember egészének a szemlélése a lényeg, és ebben az egészben kell odafigyelnünk az apró részletekre.

- Azt mondta, az egyetemen lenyűgözte az emberi szervezet csodája. Ennyi hospice-ban eltöltött év után is ezt vallja?

Dr. Simkó Csaba: Teljes mértékben. Az emberi szervezet csodálatos, ehhez nem fér kétség. A szenvedésre pedig szeretek úgy tekinteni, mint kihívásra. Kihívás számomra, hogy az adott helyzettel mit kezdek, elfutok előle, vagy állok elébe. A gyógyíthatatlan beteg sokszor azzal szembesül, hogy lemondanak róla, nem tudnak rajta segíteni, mi viszont azt éreztetjük vele, segíteni mindig lehet. A fő kérdés a hogyan. Ez a hospice lényege. A palliatív ellátás egy érzékeny egyensúly megteremtése a lehetetlen határmezsgyéjén. Annak kiderítése, hogy mitől szenved a beteg a legjobban, energiát igényel, szellemi energiát, időt, csapatmunkát, beleértve a családot is.

- Egyszer egy lelkész azt mondta, a haldokló nem a betegségtől, sokkal inkább a magánytól szenved.

Dr. Simkó Csaba: Azoknak a betegeknek a sorsa, akik mellett nincs ott a család, sokkal nehezebb, többször lesznek zavartak, szoronganak, félnek. Ha van valaki a beteg mellett, a félelme kisebb fokú. Ha nincs család, az önkénteseink is sokat tudnak segíteni. Van idejük arra, hogy akár órákat is a betegágy mellett töltsenek, hogy csökkentsék a szorongást.

- Hogy lehet bírni ezt a munkát?

Dr. Simkó Csaba: Nagyon sok szépség van benne. Nyilván vannak fizikai terhek és nehézségek…

- Gondolom, lelki is, hiszen az elmúlást nap mint nap látni…

Dr. Simkó Csaba: Nem ez a legnehezebb része. Ha a betegen nem csak testileg, hanem pszichésen is tudunk segíteni, az számunkra is öröm. Sok sikerélményünk van a hospice-ban, talán mások nem is gondolnák. Ez nem egy siralomház, sokat szoktunk nevetni, néha a saját nyomorúságunkon is, ezzel mintegy példát mutatva a betegnek. Aki megnyílik, azzal mély beszélgetéseink vannak, családtagjává válik ennek a közösségnek. Ez a munkánk legszebb része. Sokkal nehezebb azt feldolgozni, ha valaki makacsul hárít, nem hajlandó arról beszélni, amit valójában érez. Ez frusztráló a számunkra is, mert ilyenkor nehéz segíteni. A beteg valójában nem engedi, hogy szeressük őt.

- A gyászt hogyan élik meg?

Dr. Simkó Csaba: Nekünk is szükségünk van valamilyen mértékű gyászra, ha valaki hozzánk nő. Ha egy ilyen beteget veszítünk el, akkor az ő ágyát nem töltjük be azonnal. Megvisel minket is az elmúlás, megperzsel, de a kiégés nem ettől van. Sokkal inkább attól, ha túl nagy terhet visz a segítő anélkül, hogy emberként odatenné magát. Ha eltávolítja magától a beteg személyét, és tárgyiasulva kezeli egy másik ember hús-vér problémáját.

- Említette, nehezen fogadjuk el az elmúlást. Mi az oka ennek?

Dr. Simkó Csaba: Ez nem egy egyszerű kérdés. Van egy kulturális része, az ember a városiasodással eltávolodott a természettől. Az élet elkezdődik és véget ér, de ezt ma újra tanulnunk kell, mert elfelejtettük. Nem látjuk meghalni a szülőket, nagyszülőket, mert kórházban vannak. És marad a félelem. Másrészt a világban olyan eszközök vesznek minket körül, amiknek a működését sem értjük. A XXI. század embere nem a megváltásban, hanem a technicizációban hisz. De attól, hogy ma már mesterséges intelligenciáról beszélünk, az emberi szenvedés nem lesz kisebb, sőt… Amikor az ember kiszolgáltatottá válik, már nincs mibe kapaszkodnia, nincs kitől segítséget kérnie… Az érzelmeink is sivárodnak, és ezen mozaikok következménye, hogy a haláltól félünk. Mindennapi munkánk során azt tapasztaljuk, hogy bár kezdetben a haláltól való félelem általános, a betegtársak elvesztését követően ez a félelem sokszor megszelídül.

- N. Szántó Rita -