Ő látta a legtöbb depresszióst megyénkben

Miskolc - „Amíg az egészségem engedi, addig én szeretnék dolgozni, szeretem az embereket.” Interjú: Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona ideggyógyásszal, Miskolc díszpolgárával.

Hosszan és örömmel beszélgettünk, régi az ismeretség. Szívből gratuláltam a díszpolgári címhez, és érdeklődve hallgattam történeteit. Férje a szomszéd szobában volt, és mint a végén kiderült, figyelt mindenre. Szóvá is tette, felesége nem említette, hogy milyen vezető tisztségeket töltött be, például azt sem mondta el, hogy megyei szakfőorvos volt… „Nem szeretek ezekkel dicsekedni, nem előmenetel volt ez, hanem munka. A családomat mindig azzal nyugtattam, majd ha beindul, akkor már kevesebbet kell dolgoznom, de végül mindig egyre többet kellett” – mondta el Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona ideg­gyógyász. Akit annak kapcsán kerestünk meg, hogy az idei városnapon ő veheti át az egyik Miskolc Város Díszpolgára kitüntető címet. De ha már a végével kezdtem, akkor folytassuk az elejével…

A magánrendelésem a mai napig viszem, mert nem tudok betegek nélkül lenni.” Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona

Hogyan és miért lett orvos Miskolc új díszpolgára?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Nagy története van annak, hogy miért ezt a szakmát választottam. Négyen voltunk testvérek, és gyermekként sokat voltunk nagymamánknál, és rengeteget játszottunk nála. Körülbelül tízéves lehettem, amikor az öcsém elszenvedte élete első epilepsziás rohamát. Akkor is nagymamánk udvarán játszottunk, és először azt hittük, a testvérünk hülyéskedik. Rászóltunk, hagyja abba, még rá is ütöttem. Majd észrevettük, itt nagy a baj. A szüleim elvitték orvoshoz, kiderült, öcsém epilepsziás. A szegedi idegklinikától kezdve csodadoktorokig vitték, de persze az epilepszia nem múlt el. Ekkor határoztam el, hogy orvos leszek. És érdekes, később a másik öcsém is orvos lett.

Őt is a testvére betegsége motiválta?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Hogy emiatt, vagy az én példámat követte, már nem tudom. De ő is ideg-elmegyógyász, csak kicsit szorgalmasabb, mint én, mert ő még elvégezte a pszichológia szakot, és négy szakvizsgája is van, de ma már ő is nyugdíjas.

Az elhatározástól egyenes út vezetett az orvosi egyetemre?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Valójában igen, jó gyerek voltam, a középiskolában jól tanultam. Elsőre bekerültem a szegedi egyetemre, ahol életem legszebb hat évét töltöttem. Dezső, a férjem már Miskolcon dolgozott, és az egyetem után, 53 évvel ezelőtt, ideköltöztünk. A megyei kórházban az idegosztályon kaptam állást, és végigjártam a szamárlétrát. Kisorvosból a szakvizsga után alorvos lettem, majd adjunktus, másodfőorvos. A kettes ideggyógyászaton már működött a toxikológia is, odahordták a megye összes mérgezett betegét, öngyilkost, balesetest, mindenkit. Mondhatom, a megyében én láttam és kezeltem a legtöbb depressziós embert… De ehhez a munkához nagyon kellett a belgyógyászati tudás, ezért öt évre átmentem dr. Prónay Gábor bácsi osztályára, és leszakvizsgáztam belgyógyászatból. Ezt követően visszakerültem a toxikológiára, részlegvezető főorvos lettem, és dr. Tass Gyula főorvos úr haláláig ebben a felállásban dolgoztunk. Tass főorvos és Prónay professzor jó tanítók voltak, őrült szerencsém volt, hogy mellettük dolgozhattam. De már az egyetemi ideg­gyógyász professzorom, a volt osztályfőnököm, Csanda professzor is hihetetlen nagy ember volt. Szerencsém volt a tanáraimmal, tanítóimmal.

A toxikológián az intenzív részleget már akkor létrehozták dr. Tass Gyula vezetésével, amikor ilyen még az egyetemi klinikákon sem volt.

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Igen, még 1966-ban elkezdtük az intenzív terápia kialakítását. Modern gépeink, például lélegeztetőgépeink voltak, miközben az országban csak csírájában létezett az intenzív ellátás. Majd az évek során, ahogy fejlődött az intenzív terápia, úgy fejlődtünk mi is. Sokféle intenzív beavatkozást megtanultunk, végeztünk. Ma már a központi intenzív nagyot fejlődött, így most már tőlünk oda kerülnek, akik erre a kezelésre szorulnak.

Az osztályával elsők között vett részt az 1992-ben indított Nemzeti Stroke programban. Ez miért volt jelentős lépés?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: A stroke sürgősségi ellátást igényel, ha három órán belül megkapja a kezelést a beteg, akkor tudunk rajta segíteni, el tudjuk látni megfelelően úgy, hogy megelőzhetőek legyenek a nagy bénulások. A programhoz való csatlakozás komoly szervezési munkát igényelt. A körzeti orvosoknak továbbképzést tartottunk, a társosztályok, belgyógyászatok pedig küldték hozzánk a betegeket. Az öngyilkosságot megkísérelt emberek ellátásában Tass főorvos úr nagyon korán rájött, hogy nem elég, ha kezeljük a beteg testét, a lelkét is kell. Öngyilkosok esetében például fontos volt, hogy nem engedtük rögtön vissza abba a környezetbe, ahol megpróbált öngyilkos lenni, hanem elkezdtünk foglalkozni a beteg lelkével. Ennek jegyében megszerveztük a krízisintervenciót, a krízisambulanciát, gondozást, hogy a beteg, aki nálunk megfordult, bármikor visszajöhessen az osztályra segítséget kérni. Amikor ez működött, akkor a főorvos úr megszervezte a lelkielső­segély-telefonszolgálatot, ami tulajdonképpen az öngyilkosság prevenciója. Így a megelőzéstől egészen az utógondozásig komplex munkát végeztünk. Amikor főorvos úr ’89-ben meghalt, akkor engem neveztek ki az utódjának, így a nyugdíjig, 2002-ig én lettem az osztályvezető főorvos. És itt jegyezném meg, borzasztó szerencsém volt a munkatársaimmal is. Nyolcvanan voltunk nagyon szoros kapcsolatban, jó közösség jött össze. A rengeteg munka mellett sokat kirándultunk, és hét országra szóló bulijaink voltak… 2002-ben viszont nyugdíjba mentem, de maradtam az osztályon, a szakrendelést vittem. Később Szikszón is dolgoztam öt évig, majd az Erzsébet kórházban rendeltem, amíg a családi körülményeim engedték. Végül abba kellett hagyni a rendszeres munkát. De a magánrendelésem a mai napig viszem, mert nem tudok betegek nélkül lenni.

Miért nem?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Sok oka van. Egyrészt a személyiségem olyan, hogy mindig, mindenkire rátelepszem, ha bajban van. Egész életemben az volt a legfontosabb célom, hogy ne a betegséget gyógyítsam, hanem a beteg embert. Először őt kell megismernem, elfogadnom, és a személyiségének megfelelően segíteni a testi vagy lelki problémáján. És ez a segítség nekem valamiért nélkülözhetetlen, nem tudom abbahagyni. Amíg az egészségem engedi, addig én szeretnék dolgozni, szeretem az embereket.

Említette, hogy a megyében ön látta a legtöbb depresszióst. Gondolom, van is rálátása, mi okozza, ha létezik egyáltalán egyfajta magyarázat rá?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Egyfajta magyarázat nincs, a depresszió egy gyűjtőbetegség, van endogén depresszió, ami kiváltó ok nélkül jön létre, van tartós stresszhelyzetek által kiváltott depresszió, és van a veszteségélmények, elhúzódó gyász okozta depresszió… stb.

Az igaz, hogy mostanában ez gyakori betegség?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Sajnos minden fajta pszichés betegség gyakoribb mostanában, így a depresszió is halmozódik. Azt gondolom, a szociális szituáció, a társadalmi helyzet az, ami nagyban hozzájárul ehhez a folyamathoz. De érdekes, a második világháborúban, Leningrád ostrománál végeztek egy vizsgálatot. Kiderült, amíg az ostrom tartott, és életveszélyben voltak az emberek, egyáltalán nem volt öngyilkosság, mert mindenki élni akart.

Ez úgy hangzik, mint a mondás, hogy a kutya is jó dolgában veszik meg.

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Igen, vannak például az altruista öngyilkosságok, erre igaz is a mondás… De azt gondolom, ezek nem egyéni, nem orvosi problémák, ez társadalmi probléma, familiáris és szociális is. Mindenkinek meg kell tenni a maga helyén, helyzetében azt, hogy csökkenjen a pszichés betegek száma.

Mit szólt a díszpolgári kitüntetéshez?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: El sem tudom mondani, mennyire meglepődtem, amikor a polgármesteri hivatalból telefonáltak, hogy a közgyűlés megszavazta számomra az elismerést. Megtudtam, hogy egy volt betegemnek a lánya terjesztett fel a díjra, és a telefonos lelkisegély-szolgálat munkatársait is megkérte, csatlakozzanak ők is a kezdeményezéséhez… Óriási elismerés ez nekem. 53 éve élek Miskolcon, 53 éve dolgozom a városban, miskolcinak tartom magam. De azt gondolom, van még legalább 100-150 ember rajtam kívül, aki megérdemelte volna ezt a címet. Nagyon örültem, a legnagyobb megtiszteltetésnek tartom, ami érhetett. Kaptam én már országos, miniszteri kitüntetést is, de az embernek sokkal nagyobb örömet okoz, ha saját környezete ismeri el a munkáját. Ezelőtt pár évvel már megkaptam a Pro Urbe díjat is, akkor a családomtól kaptam mellé egy Pro Family elismerést, ami egy tyúkanyót formáz…

Család…

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Harmadikos gimnazistaként édesanyámat kísértem el Miskolcra, egy tanároknak szervezett tanfolyamra. Ekkor ismertem meg a férjemet, aki Miskolcon volt kórházi gyakorlaton. Hét évi udvarlás után házasodtunk össze. Ő Debrecenben járt egyetemre, de amikor felvettek Szegedre, utánam jött. Annak idején az álláselosztásnál fontos volt a családi kötelék, és mivel ő Miskolcon dolgozott szülész-nőgyógyász, aneszteziológus szakorvosként, így kerültem én is ide. Három gyerekünk született: a fiam jogász, neki van két gyönyörű kislánya. A középső gyerekem elvégezte a bölcsészettudományi egyetemet és a szociológiát a CEU-n, de nem dolgozik a szakmájában. Cipőket tervez, és a férjével cipő-nagykereskedelemmel foglalkoznak. A legkisebb gyerekem orvos lett.

Előtte volt a példa.

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Ez érdekes, mert a gyerekeim rengeteget szenvedtek az én foglalkozásomtól, az állandó ügyeletektől, éjszakázástól. A fiam, amikor érettségizett, azt mondta nekem: anya, négyes leszek fizikából, hogy eszedbe ne jusson orvosira küldeni. Mondtam, nem kell négyesnek lenni, nem kell orvosira menni, oda mész, ahova akarsz. Szerencsére mind a három gyerekem ott van, ahová való. A legkisebbet óvták a testvérei attól, hogy orvos legyen, eltervezték, legyen közgazdász. Elfogadta az ötletet, de amikor negyedikes volt, akkor engem és az édesapját leültetett a fotelbe, és azt mondta, fontos bejelentése van: mégis orvos lesz. Elvégezte az egyetemet, két évig a megyei kórházban dolgozott, utána Angliába ment, ott szakvizsgázott, és öt év után hazajött. Most Pesten dolgozik háziorvosként.

A díszpolgári cím átadására összegyűlik a család?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Igen, vasárnap pedig össznépi családi bulit csinálunk.

Az ideggyógyászat mennyit változott az évtizedek alatt, hiszen vannak olyan betegségek, amiket még két évtizeddel ezelőtt sem ismertek, például a pánikbetegség?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Mind a pszichiátria, mind a neurológia nagyon sokat fejlődött. Talán az orvostudomány egyik ága sem fejlődött annyit, mint ezek. Régen azt mondták, öt év alatt elévül az ember tudása, én azt gondolom, most már 2-3 év alatt elévül, ha nem képezzük magunkat.

Ön még mindig képezi, a közelmúltban jött haza egy konferenciáról.

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: Igyekszem, nem mondom, hogy mindenben naprakész vagyok, de tanulok, olvasok, követem a szakmát, és ha egy kongresszusra, továbbképzésre elmehetek, elmegyek.

Mi jelenti a kikapcsolódást?

Dr. Nagy Dezsőné dr. Sági Ilona: A kert, a főzés, a zene, nálunk állandóan szól a zene, a komolyzenét szeretjük. A férjem bekapcsolja reggel a Bartók rádiót, és amikor elalszunk, 11-kor kapcsoljuk ki. De minden este olvasok, még ha csak pár oldalt is sikerül. Ha fáradt vagyok, szívesen olvasok krimit, mondjuk Agatha Christiet, kikapcsol.

- N. Szántó Rita -