2017.05.11. 19:49

Sportágának világszerte tisztelt és utánozhatatlan művésze volt

Címkék#asztaliteniszező #Miskolc Város Díszpolgára #pingpong #Jónyer István #Miskolc #díszpolgár #Miskolc díszpolgára

Miskolc - Jónyer István a pingpong élő legendája, a hetvenes-nyolcvanas években páratlan sikereket ért el. Interjú: Jónyer István többszörös világ- és Európa-bajnok asztaliteniszezővel, Miskolc díszpolgárával.

A borsodi megyeszékhelyhez máig ezer szállal kötődő sportember fénykorában megtörte a kínai hegemóniát, a világ legjobbjai közé tartozott. Csodálatos eredményei mellett az általa kitalált oldalpörgetésről, az úgynevezett Jónyer-kifliről vált híressé, ezt a „fegyvert” annak idején egyedül tudta a Földön. Jónyer István Miskolcon, Szűcs Józsefnek, a MÉMTE volt asztaliteniszezőjének termében nyilatkozott lapunknak.

Hogyan és mikor tudta meg, hogy Miskolc város díszpolgára lesz?

Jónyer István: Akár hihetetlen, akár nem, de igaz: Tarlós István hívott fel az örömhírrel. Azt nem tudom, hogy Budapest főpolgármestere honnan és kitől értesült a nagy megtiszteltetést jelentő elismerésemről. Később persze már mások is felhívtak, aztán természetesen megkaptam az erről szóló hivatalos levelet is.

Ki javasolta önt a címre?

Jónyer István: Az apró részletekkel nem vagyok tisztában, de ezek talán nem is lényegesek. A fontos az, hogy rám gondoltak, és ez életem végéig melegséggel önti el a szívemet. A szülővárosomtól kapott kitüntetés puszta tudata is elérzékenyít.

Gyerekkorában a labdarúgással, a kosárlabdával és a kézilabdával is kacérkodott, aztán – mint utóbb megtudtuk, az egész ország nagy örömére – az asztalitenisznél kötött ki. Mesélje el „vívódásának” történetét!

Jónyer István: A 35-ös számú, ma Kaffka Margit Általános Iskolában ütögettem, mert elindítottak az intézmények közötti bajnokságon. Azt már nem tudom, hányan játszottunk, de arra emlékszem, hogy apám, aki asztalos volt, segített rajtam. Mahagóni fából csinált, vagy inkább faragott nekem egy ütőt, amelyre hungarocellt ragasztott, én pedig ezzel a „szerszámmal” ütögettem, míg Szabó Attila és Kriston Béla már akkor szofttal játszottak. Bekerültem a legjobb négy közé, és végül első lettem, vagy harmadik, majd leültünk a padokra, mire megjelent Dankovics József, a későbbi edzőm. A szép emlékű Józsi bácsi gondolt egy merészet, és tesztet csinált. Leejtett egy labdát, amelyet én kaptam el elsőnek, az öreg pedig így szólt: Öcsi, belőled még lehet jó játékos. A történetnek másik része is van. Egyszer elkéstem, és válaszút elé állítottak, mondván: párhuzamosan nem lehet pingpongozni és kosarazni. Anyám mondta ki a döntő szót: fiam, a kosárlabda veszélyes sportág, mert előtted állnak az ellenfelek, asztaliteniszben a riválisok pedig a túloldalon vannak, nem is találkozol velük. A kosárra visszatérve: olyan világnagyság ellen is volt szerencsém szerepelni, mint a későbbi Európa-bajnok Greminger János.

Hol kezdte a pályafutását?

Jónyer István: A DVTK-ban, 1963-ban. Öt évvel később, 1968-ban már az NB I-ben játszottunk, akkoriban csapatunk volt a legfiatalabb tagokból álló első osztályú alakulat az országban. Szabó Attila, Nevelits László és jómagam mindössze 17-18 évet „számláltunk”.

A DVTK-ból miért igazolt a Budapesti Spartacus csapatához?

Jónyer István: Sidó Ferenc, a szövetkezetiek sokszoros világbajnok edzője többször járt Miskolcon, és csábított, hogy a fejlődésem érdekében igazoljak át hozzájuk. Aztán 1969 októberében bevonultam katonának, és ekkor kerültem a Spartacushoz.

Igaz, hogy tizenéves korában reggelente vonattal utazott a fővárosi edzésekre, este pedig ismét vonatra ült és hazajött?

Jónyer István: Ez részben tényleg így történt. Azért csak részben, mert délelőttönként az iskolában voltam, a déli szerelvénnyel mentem Budapestre, majd a napi tréning után az esti 8-as személlyel jöttem haza, és a vonat majd’ éjfélre futott be a Tiszaira. A kocsikban sokszor elaludtam, az is megtörtént velem, hogy Szerencsen ébredtem fel, aztán kényszerből stoppoltam, leintettem a kocsikat… Négy évig csináltam ezt a ma már őrültségnek tűnő kalandot, amelyhez hozzáteszem, hogy a vonaton – már ha nem szenderedtem álomra, vagy nem voltam hullafáradt – gyakran tanultam.

Állandóan fabrikálta az ütőjét. Mi volt ezzel a célja?

Jónyer István: Hát ez érdekes aerodinamikai történet. Ha nagy volt a csarnok, ahol játszottam, akkor ott a légnyomás is nagyobb volt a kelleténél, így az ütőmet fel kellett gyorsítanom. Egy kis terem esetében ez éppen fordítva működött. A technikám meglehetősen hatásosnak bizonyult: a hideg enyvbe szalmiáksót öntöttem, ezzel kentem az ütőimet.

Bocsásson meg, hogy megemlítem, de csempészés miatt csaknem lemaradt az 1975-ös, kalkuttai világbajnokságról, ahonnan aztán a legnagyobb sikereit szállította haza. Ki intézte el, hogy egyáltalán elutazhasson Indiába?

Jónyer István: Berczik Zoltán szövetségi kapitány hajtotta ki az Országos Testnevelési és Sporthivatalban, hogy engedjenek indulni, én pedig a diadalaimmal fizettem meg a jóságát.

Naponta tíz-tizenkét órát edzett…

Jónyer István: Így igaz, mert valamit valamiért. Legtöbbször este tíz után még elmentem 15-20 kilométert futni, majd minderre bicikliztem is egy nagyot. Az az érzésem, hogy ilyen megszállott már nincs a világon, aki manapság ennyit dolgozik.

Birmingham, vébé, 1977. Egy kínai páros ellen – Klampár Tiborral az oldalán – 20-11-re vezettek, de a 21. poént nem tudták megcsinálni és kikaptak. Tudja már, hogy miért következett be ez az akkoriban nagy port kavart „bravúrjuk”?

Jónyer István: Rossz volt a felállásunk, ezen 3-4 pont ment el. Aztán az ázsiaiak jól szerváltak, nekünk pedig nem ment a fogadás. A végén jött két necces labda, meg egy csusza, és már készen is voltunk. Mindez az elődöntőben történt. Máig bosszant a dolog, hiszen meg kellett volna nyernünk az aranyérmet.

Egyéni világbajnoki címét 0-2-es állásról szerezte meg a jugoszláv Stipancic ellen. Két vesztes szett után mivel lepte meg?

Jónyer István: Az első két játszmában nem éreztem azt, hogy mit kell játszanom ellene. Aztán rájöttem, onnantól kezdve egyre magabiztosabbá váltam. Az volt a taktikám, hogy fonákról tenyeresre váltottam, és lassú falsokkal is operáltam, amikor erre lehetőségem volt, majd jöhetett a befejező pörgetés. Nagy győzelmet arattam, az pedig más kérdés, hogy a meccs közben ott és itthon sokan vizes ruhával borogatták magukat.

Párosban játszott többek között Beleznay Mátyással, Klampár Tiborral, Gergely Gáborral és Rózsás Péterrel, s valamennyiükkel értékes sikereket produkált. Mi volt ennek a titka: például az, hogy ennyire érezte ezt a műfajt?

Jónyer István: Nekem a páros volt a mindenem, ehhez értettem a legjobban. A taktikát általában én választottam meg, persze az edzőimmel egyeztetve. Mindenkivel tudtam játszani, legyen a partnerem balos vagy jobbos, támadó vagy védekező stílusú, sorra-rendre kitaláltam a megoldást.

Kivel alkotta a földkerekség talán valaha volt legjobb párosát?

Jónyer István: Klampár Tiborral. Ehhez vita sem férhet.

Ki volt a mumusa? Vagy akadt-e olyan játékos, aki ellen nem szeretett játszani?

Jónyer István: Klampár Tibor és Gergely Gábor. Ez azért alakult így, mert velük naponta gyakoroltam, így ismerték minden fortélyomat, mozdulatomat.

Ön szerint ki volt minden idők legkiválóbb játékosa?

Jónyer István: Ilyen fogalom nincs, erre nem lehet felelni. Ki ezért, ki azért volt világklasszis. Aztán az eredmények minősítenek. Mondok egy példát: Pelé az egyedüli háromszoros világbajnok futballista, ezért vita sem férhet ahhoz, hogy a fociban övé a pálma.

Nagyon valószínű, hogy a magyar asztalitenisznek soha többé nem lesz olyan klasszisa, mint ön volt, ahogyan Puskás, Balczó és Papp Laci sem születik meg újra. Nagyon messzire kerültünk a világ élvonalától…

Jónyer István: A gondot az edzőképzésben látom. Akik jól neveltek, anyagi okok miatt külföldre mentek, és a kiesett tizenöt-húsz évet nem lehet bepótolni. Most egy szinten megállnak a játékosaink, persze a magyar nép tehetséges, ezért a sportban sem mondhatjuk ki azt, hogy soha…

Mit köszönhet Sidó Ferencnek, és mit Berczik Zoltánnak?

Jónyer István: Sidó meglátta a bennem szunnyadó tehetséget, amelyet az esetemben Berczik emelt művészi tökélyre. Utóbbi instrukciói szerint éltem: Zoli fantasztikus ember volt. Szívósságra és kitartásra nevelt, akaratossá tett, sok-sok fondorlatot lestem el tőle. Mert az asztaliteniszhez nem csupán tudás kell, ebben a műfajban is túl kell járni az ellenfél eszén. Gyakran éltem is ezzel a „fegyverrel”. Ha rosszul álltam, például törülköztem, labdát cseréltem, ütőt variáltam, cipőt fűztem, meg mindent csináltam, hogy kizökkentsem a riválisaimat.

Hogyan találta ki a híres Jónyer-kiflit? Ez a „fogás” mire lenne elég a mai játékban?

Jónyer István: Ezt a csavarkanyart abszolút kiszorított helyzetben alkalmaztam, ekkor nyúltam a visszapörgetés eme formájához. A mai játékban ezt nem lehet megoldani, mert annyira felgyorsult, nincs is már ilyen kifli. Mondok még egyet: az asztal fölötti banánpörgetést is én találtam ki, Amerikában máig tanítják.

A jónyeri időkben az asztalitenisz nem szerepelt az olimpiák műsorán. Ezért nincs hiányérzete?

Jónyer István: Az teljesen nyilvánvaló, hogy ötkarikás bajnok lettem volna, és ebben az esetben talán Klampár Tibit sem tiltják el annyiszor. Szóval a Jónyer–Klampár duót most többszörös olimpiai bajnokként „mutogatnák”, de sportágunk csak később került a programba. Itt említem meg, hogy az olimpián könnyebb dolgunk lett volna, mint a világbajnokságon. Az előbbire ugyanis két kínai, utóbbira meg tizenkettő nevezhető…

Csak rövid ideig volt szövetségi kapitány. Miért távolodott el a sportágtól?

Jónyer István: Mert az akkori technikai igazgató, Juhos József csinált „ellenem” egy húzást. Új edző megválasztása előtt álltunk, egyeztettünk, hogy megbeszéljük az ügyet, mire másnap kinyitottam a sportlapot és olvastam, hogy ki lesz a kiválasztott, erre lemondtam.

Teljesen kiszállt a sportág vérkeringéséből. Ez a sportág számára alighanem nagy luxus…

Jónyer István: Tényleg abszolút kiszálltam ebből a műfajból, pedig még alelnökösködtem is a szövetségben. Azért tettem, mert személyi ellentétek merültek fel, és a szövetség, hogy szépen fogalmazzak, egyszerűen szétment.

Kijár a hazai eseményekre és a nemzetközi viadalokra?

Jónyer István: Amit tudok, megnézek. Sok versenyt látok, hiszen az asztalitenisz számomra maga az élet. Jelen voltam az Európa-bajnokságon, aztán a düsseldorfi világbajnokságra is megpróbálok pár napra kimenni. Sőt, már azt szervezem, hogy a Las Vegas-i öregfiúk világbajnokságon párosban asztalhoz állhassak.

Milyen kapcsolatot ápol Miskolccal, a városban élőkkel?

Jónyer István: Családtagom már egyre kevesebb van, de édesapám néhány ismerősével, továbbá a hajdani MÉMTE kiválóságaival, Nevelits László és Szűcs József barátaimmal rendszeresen találkozom, beszélgetek, még ütögetünk is együtt. Viszonylag ritkán járok haza, a díszpolgári címem azonban kötelez és kötelezettségekkel jár. „Mellesleg” dr. Madzin Tibor polgármesternek köszönhetően Ongán is díszpolgár vagyok.

- Kolodzey Tamás -