Acélgyár: mintha rég kihalt civilizáció romjain járnánk. Lehet még remény?

Miskolc - Benézhettünk a kerítés mögé, láthattuk, milyen ma a hajdanvolt gyár területe. Jobb sorsra érdemes.

Kavarognak az érzések. Mit is csinálunk most? Milyen utazásra megyünk? Ipari szafari? Katasztrófa­turizmus? Vissza a múltba? Drótos Lászlóval, az egykori Lenin Kohászati Művek (a volt LKM, most DAM) utolsó vezérigazgatójával (1982 és ’88 között volt az acélgyár első embere) találkozunk, vele járjuk végig a hajdanvolt gyár területét, a 130 hektárt. Egy kisvárosnyi terület ez Miskolc szívében – kerítés védi –, nem léphet be ide akárki. Pedig két-három évtizeddel ezelőtt 10-15 ezer ember járt be a kapukon nap mint nap ide dolgozni. Később ez a szám a gyár haldoklása idején lecsökkent, 2009 óta pedig nagyrészt üresen áll. Igaz, működik néhány kisebb-nagyobb vállalkozás a kapukon belül, de a terület nagy része az enyészeté.

Drótos László az idegen­vezetőnk, úgy vezet minket végig a gyár területén, mintha egy világvárossal ismerkednénk. Mutatja az épületeket, magyarázza, melyikről mit kell tudni, mi a jellegzetessége, a múltja. Csak míg a világvárosban az épületek pompájában gyönyörködünk, rácsodálkozunk környezetének szépségére, itt szomorúsággal töltenek el minket a kitört ablakok, a rozsdás épülettorzók, a vezetékekből lelógó, száradó indák, a fű, az ecetfák pedig benőnek mindent.

Mintha rég kihalt civilizáció romjain járnánk. De még mindig van remény, legalábbis vannak, akik bíznak. Lehet remény? Drótos László mutatja a hajdanvolt nemes­acél-hengermű épületét – ezt látjuk meg elsőnek, még így, üresen is impozáns – mellette a bugavizsgáló, bugacsiszoló. A volt vezérigazgató magyarázza, a hengerműben hengerelték a betonvasat, nemrégiben felmerült, hogy a paksi atomerőműhöz szükséges acélt talán itt gyárthatnák. Az más kérdés, hogy csak ennek a helyreállításához 6 milliárd forintra lenne szükség, s még a többi üzemről nem is beszéltünk. Szóba kerülnek az előző napok (hetek, hónapok) történései, a kormányzat iparfejlesztési szándéka, amely némi reményt kelthet. Drótos László látna fantáziát ebben az épületben, és a gyár néhány vasszerkezetű csarnokában.

Jobb sorsra érdemesek

Túránk során főként a pusztulást látjuk. Jobb sorsra érdemes épületek között járunk. Fotósunk kattintgat, megihleti a látvány, kiderül, több évtizeddel ezelőtt dolgozott itt, látja a különbséget. Elérjük a középhengerművet, amelynek volt egy különleges terméke, a bányatám – magyarázza Drótos László –, az a bányabiztosító ív, amelyet a mélyművelésű bányáknál alkalmaztak.

Nagyon jó üzem volt, az ’50-es években épült, viszonylag korszerű.”

Ma a természet veszi újra birtokba. Három hengersor állt itt, mutatja a mellette lévő területet, de már elbontották őket. Megjegyzi, a még álló épületek többsége is üres, a benne lévő gépek majd mindegyikét elvitték, vagy acélhulladékként értékesítették a volt tulajdonosok. A gyár nagy része jelenleg ukrán tulajdonban van, nemigen sikerül szót érteni velük a miskolci önkormányzat vezetőinek.

Elmegyünk a hűtőtornyok mellett, még állnak, miközben kísérőnk a funkciójukról magyaráz, vigyáznia kell, hogy a tönkrement úton ne hajtson gödörbe. Drótos László közben megjegyzi, a gyár a közművekben (víz, gáz, villany, sűrített levegő) önellátó volt, sőt – mutat egy kéményre, amely a városi fűtőműhöz tartozik – a kohókban keletkező gázzal mint melléktermékkel melegítették a város lakásainak és közintézményeinek vizét.

Fűvel benőtt vasúti síneken haladunk át. Balra egy kis állomásépületre hívja fel figyelmünket idegenvezetőnk, a fák között felsejlik egy tégla­épület, ez volt a gyár vasútállomása. 16 sínpár futott előtte, ma már alig néhány fedezhető fel közülük.

„Ott voltak a kohók, és innen látni a hajdani kombinált acélművet.” Megtudjuk, a berendezést épp bontják és elszállítják, úgy tudni, Dunaújvárosba viszik: a kormányzat (erről a múlt héten beszámolt lapunk) ott támogatja az acél­ipar fejlesztését.

„Mintha temetőben…”

„Nem rossz látni mindezt? – tesszük fel a kérdést Drótos Lászlónak.

„Gondolja el, mintha temetőben járnék”

, válaszolja. Megkerüljük a kombinált acélmű épületét, annyira benőtték a növények a területet, hogy szinte alig látni az elbontott Martin öntőcsarnok és a durvahengermű helyét. Néha egy-egy kisebb épületen feliratot látunk. Drótos László emlékeztet, a DAM a privatizációval 43 egységre bomlott. Néhány nagyobb és sok kisebb cég ma is működik. Hogy van élet itt, a romok szomszédságában, arra a parkoló autók is utalnak, tucatnyit számolunk össze. Ők nap mint nap bejárnak ide, de rajtuk kívül senki, a kapukat őrök őrzik, csakis engedéllyel lehet benn tartózkodni. (Belépésünk után pár perccel meg is jelentek a biztonsági szolgálat emberei, és érdeklődtek, van-e engedélye fotósunknak a munkára.)

Az acélöntödének is hűlt helyét találjuk, tavaly bontották le. Drótos László mondja, az épületek nagy részére azzal az indokkal kaptak a tulajdonosok bontási engedélyt, hogy életveszélyessé váltak.

El tudja képzelni, hogy azok lettek? Több tíz tonnás daruk dolgoztak itt, jártak ezeken a síneken, hogyan mehettek volna tönkre? Nem lett volna szabad ezeket az értékeket lerombolni…”

Megjegyzi, a vasszerkezetet hulladékként értékesítették.

Elmondja még, korábban végigjárták a területet Holló Csaba statikus mérnökkel, aki fényképezett, minden jelentősebb csarnokról megvan a felvétel és a feljegyzés, hogy milyen állapotban van, és hogy mire lehetne használni.

„És mire lehetne használni?” – kérdezünk vissza. „Ezeket? Már semmire, ez már csak hulladék”, válaszolja. Ami hasznosítható lenne, folytatja, az több évtizedig elmenne még. Az egyik ilyen az említett hengerde. Hatalmas csarnok, akár teniszpályának is megfelelne, vagy raktárnak. Vannak más csarnokok is, néhányat hasznosítanak közülük, kettőt meg is látogattunk. Meg még egy harmadikat.

Kovácsmű: tegnap, ma

Az egyik a kovácsmű. Mielőtt belépnénk, egy második világháborús óvóhelybe botlunk, rajta bizonyára még az eredeti felirat.

A kovácsmű ma magántulajdonban van, sok-sok évtizede többek között vasúti kerekeket, tengelyeket, lövegeket gyártottak itt, készre a Digépben szerelték. Évi 60 ezer tonnát termelt, 3 ezer embert foglalkoztatott. Drótos Lászlótól megtudjuk, nagyjából ugyanúgy néz ki belülről, mint akkor, csak sokkal kisebb a kapacitása.

Az alapanyagot most a törököktől és Romániából hozzák, hiszen nincs Magyarországon acélgyártás.”

A gyár fénykorában a szomszéd épületből hozták. „Most kis sorozatot vagy egyedi termékeket, például fogaskerekeket gyártanak”, mondja, miközben nézzük, hogyan dolgozik a 3 ezer tonnás hidraulikus prés, és hogyan teszik a megmunkálás során kihűlt acélt a több mint ezer fokra izzított kemencébe.

Később elmegyünk még a kismamaüzem mellett (itt dolgoztak a várandósok), hallunk a gyári fürdőről, a tapolcai éjjeli szanatóriumról: bepillantást nyerhetünk az itt dolgozók letűnt hétköznapjaiba. Majd egy európai kinézetű csarnokhoz érünk, ez a volt finomhengerde, szépen újjáépítette a tulajdonosa. A hajdani csavargyárat is hasznosították – mint a gyár sok más épülete, ez is impozáns, vörös téglából épült –, itt működik most a Factory aréna, azaz az extrém sportok fellegvára. Ottjártunkkor is épp táborozók veszik birtokba.

Utunk végéhez érünk. Összegzés? Rengeteg a kérdés, amire nincs válasz. Mi lehetne a sorsa ennek a területnek? Meddig lehet még egyáltalán kezdeni vele valamit? Használhatók még az épületek? Melyek? Valóban újraindulhat az acélgyártás némelyikben, vagy érdemes elengedni ezt az ötletet?

- Hajdu Mariann -

Mi lesz az egyedi gépgyárral?

Az említett harmadik épület, ahol jártunk, a hajdanvolt egyedi gépgyár épülete. (Az acélgyártáshoz szükséges gépeket gyártották itt.) Szerencsénk volt, mert találkozhattunk az egyik tulajdonosával, Némethi Antallal. Az egyedi gépgyár igazán különleges épület. 16 nagyon szép, öntött oszlopa van, amelyek az 1896-os millenniumi budapesti kiállításon szerepeltek, onnan kerültek ide. Az épület sok mindenkit megihletett. Tartottak volna itt színházi előadást, operát, ez az az épület, amelynek hasznosításáról a mai napig gyakran ötletelnek különböző fórumokon.

– Amikor megvettük, szerettük volna üzemeltetni, de különböző okok miatt ez nem sikerült – mondja lapunknak Némethi Antal. Később próbálták eladni, de nem akadt rá vevő. Évi 3,3 millió forintot fizetnek a városnak adóként.

– Szerettük volna elérni, hogy ezt az összeget ne kelljen kifizetni, és inkább fordíthassuk az épület renoválására, de kérésünkre nem reagált az önkormányzat. Pedig még nem vetettük el a hasznosítás lehetőségét.

Az épület egyik része életveszélyessé vált, Némethi Antal mutatja a meggörbült tartógerendát, erre bontási engedélyt intézne, a másik, tartóoszlopos felét hasznosítanák.

Drótos László felveti, mi lenne, ha újraindulhatna a nemesacélgyártás. Kérdezi, benne lennének-e, hogy csiszolóüzemként vagy megmunkáló, forgácsolóüzemként működjenek. Némethi Antal látna ebben fantáziát.

[related-post post_id="3551486"]

[related-post post_id="2959806"]

[related-post post_id="2947161"]