„Népzene? Szerintem hozzátartozik a személyiség teljességéhez”

Miskolc - Tóth Arnold kis felvevőjével ült a táncházakban a zenekar mellett, és rögzítette a muzsikájukat. Interjú: Tóth Arnolddal, az Esztenás együttes alapító tagjával.

Tizenöt éves az Esztenás együttes. Tagjai nem törődtek bele, hogy Miskolcon másfél évtizede gazdátlan lett a rendszeres táncház. Továbbvitték a hagyományt, szeptemberben azonban új helyre költöztek. Aki szereti a moldvai csángó népzenét és táncokat, a Fráter György Katolikus Gimnázium dísztermében találja meg őket. A zenekar egyik alapító tagjával, Tóth Arnolddal – egyben a Herman Ottó Múzeum igazgatójával – beszélgettünk.

Zenésztársaktól hallottam, hogy én is amolyan félszerzet vagyok." Tóth Arnold

Az ön életében mikor kezdődött a népzene és a néprajz szeretete?

Tóth Arnold: A népzenével először körülbelül nyolcadikos koromban találkoztam. De azért azt megelőzően is szokásos volt nálunk a zenehallgatás, mert az édesapám amatőr zenész volt. Furulyázott, gitározott, ma is harmonikázik, a katonaságnál tagja volt egy amatőr zenekarnak. Népdalfeldolgozásokat játszottak, saját szerzeményeket, énekelt verseket írtak, úgyhogy a Sebő és a Kaláka együttes képviselte műfaj része volt a mindennapi életünknek. Amikor az öcsém elkezdett táncolni az Avas Néptáncegyüttesben, elhívott a fellépésekre és a táncházakba. Akkor találkoztam először közvetlenül népi hangszerekkel játszó zenekarral, és ekkor lettem részese ennek a világnak. Aztán megtaláltam magamnak a moldvai csángó táncházak hangulatát.

Ez hogy történt?

Tóth Arnold: Ez ’92–’93-ban történt, amikor a Tokaj vendéglátóházban, a Vian Klubban működött egy táncház, amit Barsi Csaba vezetett és a Kisgyőri Folkegyüttes szolgáltatta a muzsikát. Olyan zenét játszottak, ami engem az első pillanatban megragadott, ez moldvai csángó zene volt. A furulya és a koboz hangja, a viszonylag egyszerű táncok, melyek a moldvai tánckultúra jellemzői, nagy hatással voltak rám. Először a tánc volt az, ami érdekelt és élményt adott, de egy-két év után a zene is kezdett vonzani. Ekkor már a táncházakba nem táncolni mentem, hanem leültem a zenekar mellé, és kis hangfelvevővel felvettem a zenéjüket. A népzene szeretetének van még egy gyökere, a cserkészet. Minden nyáron részt vettem úgynevezett regös cserkésztáborban, ahol a népi kultúrával foglalkoztunk. Ott is volt élőzenés néptánctanítás, a zenészpalánta gyerekek pedig hozták magukkal a hangszereiket. Az első furulyámra is a cserkészbarátaimon keresztül tettem szert. Azon gyakorolgattam hallás után, de aztán beláttam, hogy érdemes lenne ezt magasabb szinten művelni. Magántanárhoz kezdtem el járni, Boncsér Gáborhoz, aki ma is az egyik legnagyobb népzenész Miskolcon. Ő citerázni kezdett el tanítani. 1995-ben, már néprajzos egyetemistaként beiratkoztam az Óbudai Népzenei Iskolába Juhász Zoltánhoz, aki nemcsak a tanárom, hanem mesterem is volt, az erdélyi és magyarországi furulyamuzsikát nagyrészt tőle sajátítottam el. A csángó tánczenét gyűjtöttem és tanultam később kint Moldvában, és a Hagyományok Háza kurzusain is, Legedi László Istvántól. Zenésztársaktól hallottam, hogy én is amolyan „félszerzet” vagyok. Van egy „civil” foglalkozásom, munkahelyem, és mellette hobbiként vagyok népzenész.

A népzene vitte a néprajzhoz is?

Tóth Arnold: Igen, a kettő kéz a kézben járt. Hozzájárult ehhez az is, hogy nagyszüleim falun éltek. Nyári szünetben részesei voltunk a hagyományos, régi, falusi életnek. A csorda kihajtása, a gyaloglás a szőlőbe, a mezei munkák, a döngölt padlós nyári konyha, a lakodalomban a cigányzenekar, az esti harmonikaszó – ezek mind meghatározták az érdeklődésemet. Érettségi után történelem-néprajz szakon végeztem az egyetemen. Így a mindennapi munkámban a népi kultúrával tudományos módon foglalkozom, a táncházak pedig a népi kultúra gyakorlati megélését jelentik számomra.

Hogyan született meg az Esztenás együttes?

Tóth Arnold: Amikor véget értek az egyetemi évek, bekapcsolódtam az akkor már muzsikáló Kisgyőri Folkegyüttesbe furulyásként. Akkoriban szűnt meg a Vian Klubban a táncház, emiatt a zenekar részben átalakult, személyi cserék történtek. Nem volt állandó helyünk, ahol táncházat tarthattunk volna. Néhányat rendeztünk az Ifjúsági Házban és a Kolping-házban, de a zenekar formálódását igazából az segítette, hogy 2002-ben felépült és megnyílt a Nyilas Misi Ház a Kossuth utcában. Ez a Belvárosi Református Gyülekezet ifjúsági missziós központja, ide Szabó Sándor lelkipásztor hívott meg bennünket. Én oda jártam templomba, ott konfirmáltam, innen ismertük egymást. Így szólított meg, hogy ha helyet keresünk, akkor ezt a házat töltsük meg élettel. Ez véglegesítette az együttes születését, Esztenás lett a neve. És miután a helyünk stabilizálódott, elkezdődött egy nagyon szép, 15 éves szakasz a zenekar életében.

Mit jelent a név?

Tóth Arnold: Az esztena olyan hegyi pásztorszállás, ami az erdélyi havasokban, Székelyföldön, illetve a gyimesi és moldvai csángóknál használatos. A juhászok ezeken a hegyi pásztortanyákon fejnek, sajtot készítenek, birkát nyírnak, és természetesen vannak olyan furulyás, zenés alkalmak, amikor a pásztorok előveszik a hangszerüket, hogy maguknak, vagy valamilyen alkalomból egy kisebb közösségnek muzsikáljanak. Innen jött tehát a tájegységre jellemző név, ami egyébként Erdélyben földrajzi nevekben is előfordul.

Mi a varázsa a moldvai csángó zenének?

Tóth Arnold: A sajátos hangzásvilág, az archaikus dallamok mellett motivált az is, hogy a furulyázást megtanulhatónak éreztem. Biztosan nem véletlen, hogy pont azok a paraszthangszerek kerültek a kezembe, amiken valamikor régen, a hagyományos kultúrában is autodidakta módon játszottak az emberek: a furulya, a citera, a duda. Ezek voltak azok a saját készítésű hangszerek, amelyeken keresztül talán egyszerűbben vezet az út a muzsikálás felé, míg mondjuk a hegedűhöz, vagy cimbalomhoz már komoly családi vagy zeneiskolai háttér kell.

Mennyire voltak a táncházak népszerűek 10–20 évvel ezelőtt és mennyire népszerűek ma?

Tóth Arnold: A mi 15 éves tapasztalatunk azt mutatja, hogy erre a műfajra mindig volt igény. Amikor a Nyilas Misi Házban elindultunk, épp az volt az egyik motiváció számunkra, hogy a Vian Klub megszűnése után már évek óta nem volt rendszeres táncház Miskolcon. A zenekarnak ez fontos alkalom volt az együttlétre, a zene megélésére, örömzenélésre, és gyakorlást is jelentett, hiszen naprakészen tarthattuk a tudásunkat. A táncosok pedig mindig is igényelték a táncházat. Mert a közönség egy része a város táncegyütteseiből került ki. Hál’ Istennek Miskolcon szép számmal voltak ilyenek: az Avas, a Szinvavölgyi, a Hámor, a Zsolca, a Kisbojtár, és ne essék bántódás, ha nem teljes a felsorolás. Mindig volt igény olyan alkalmakra, amikor nem kötött koreográfiákat táncolnak a színpadon más örömére, hanem csakis önmaguk örömére, ahogy jólesik, szórakozásképpen. Ebben rejlik a táncház nagy ereje. A közönség másik része pedig azokból verbuválódik, akik valamiképpen érdeklődnek, kötődnek ehhez a műfajhoz, de azért annyira nem, hogy elmenjenek egy táncegyüttesbe. A moldvai csángó táncház azért is népszerű, mert aránylag könnyen elsajátíthatók a táncok. Hamarabb lesz belőlük táncélmény, mint mondjuk egy erdélyi forgatósból vagy egy mezőségi páros táncból, amihez már kell egy kis tánctudás. Így aztán a moldvai táncház mindig nagyon népszerű volt azoknak a fiataloknak a körében, akik középiskolásként érdeklődtek, eljöttek, bekapcsolódtak. Ez belépő volt a népi kultúra, a népzene, néptánc világába.

Mivel lesz több az az ember, aki hallgatja, műveli a népzenét, illetve táncolja a néptáncokat?

Tóth Arnold: Szerintem hozzátartozik a személyiség teljességéhez. De nemcsak a népzene, hanem bármilyen más zene hallgatása vagy művelése, valamint a tánc is. Megteremti az önkifejezés lehetőségét, a közösség élményét, a szépség megélését. A miskolci táncháznak fontos jellemzője, hogy mindig megvolt a törzsközönsége. Egy olyan mag, ami nemcsak közönség, hanem közösség is. Ahol ismeretségek, barátságok köttetnek. Büszkék vagyunk arra, hogy 15 éven át kéthetente pénteken, ha esett, ha fújt, akármilyen nehézségek jöttek közbe, mindenki szabaddá tette magát, és stabilan, kiszámíthatóan megtartottuk a táncházat.

Miért változik a helyszín?

Tóth Arnold: Változnak az idők, változnak a szervezés feltételei, lehetőségei, a Nyilas Misi Ház működésébe egyre nehezebben fért bele a rendezvény, elváltak útjaink. A Fráter Gimnázium vezetése azonban látott ebben fantáziát, és ők hívtak bennünket. Az első alkalom nagyon jól sikerült, sokan eljöttek, mindenki kíváncsi volt, milyen az új helyszín.

De nemcsak táncházakban zenél az Esztenás.

Tóth Arnold: Sokfelé hívják az együttest, óvodákba, iskolákba. Az óvodákban egyre több helyen a pedagógiai program részévé teszik a népzenét, ami azt a lehetőséget teremti meg számunkra, hogy nevelési időben, tehát napközben népzenei vagy néptáncos foglalkozásokon vehessenek részt a gyerekek. Ebbe mi nagyon szívesen bekapcsolódunk. Azt tapasztaljuk, hogy a gyermekes családok és a gyerekek körében egyre népszerűbb a táncház.

Mennyi ideje marad a zenével foglalkozni most, hogy múzeumigazgató lett?

Tóth Arnold: Egyre kevesebb. Most már ünnepi alkalomnak számít, ha egy-egy koncertre vagy táncházba el tudok menni, de az nagyon nagy öröm számomra, hogy a zenekar és a táncházas közösség továbbra is csapattagnak tekint.

- Hegyi Erika -

Névjegy

Dr. Tóth Arnold

Született: 1977.

Tanulmányok: ELTE-BTK, néprajz-történelem.

Végzettség: etnográfus, történelemtanár, irodalomtudományi PhD.

Munkahelyek, tisztségek: a Herman Ottó Múzeum igazgatója.

Kitüntetések, elismerések: MAB tudományos díj.

Szabadidő, hobbi: népzene, Esztenás együttes és Agyagbanda.

Család: nős, négy gyermek édesapja.